Szeretjük a rejtőzködést: az ősidőkben elengedhetetlen volt vadászatkor vagy veszélyhelyzet esetén. Láthatatlanná válva óriási előnyökre tehetünk szert, állandóan jelen lehetünk és óriási tudást birtokolhatunk. Korlátlan hatalmat. A hatalom viszont felelősséggel jár.
A pszichológia szerint minden embernek van egy rejtett arca. Társadalmi játszmákat megvívva szerepeket töltünk be, ezért mindig egyféle képet mutatunk kifelé, míg a másik énünk rejtett marad. Az internetes fórumozás ezt az arcunkat mutatja meg. Az álnevek adta anonimitás egyedi lehetőséget kínál számunkra, hogy valódi személyiségünket fel nem fedve véleményt nyilváníthassunk oly módon, amit nyíltan nem mernénk megtenni. Nem tehetjük meg, mert holnap is a szomszédunk, főnökünk szemébe kell néznünk, munkába kell járnunk, meg kell őriznünk becsületünket. Bármennyire is igazságtalanságnak tartunk valamit, vagy bármennyire igazunk lehet valamiben, következmények nélkül még ma sem mondhatjuk el véleményünket. Az igazságtalanság tudata pedig marja, mérgezi a lelket, ordítva kíván a felszínre törni. Ugyanakkor az álnevek jó lehetőséget biztosítanak, hogy megéljük saját nagyszerűségünket, hiszen így felülkerekedhetünk azokon, akikről írunk. Bebizonyíthatjuk hozzászólásunkkal, hogy mindenhez értő különb emberek vagyunk, leminősíthetünk, sértegethetünk bárkit. Uralkodhatunk felettük.
Gyűlöletben élünk. Nap mint nap hallhatunk alantas, szitkozódó, obszcén, káromkodó, átkozódó szövegeket utcákon, tereken, tömegközlekedési eszközökön, a médiában, sőt a közéleti szereplők szájából is. Annyira divattá vált ez a fajta beszédmód, hogy észre sem vesszük, a mindennapi verbális agresszió áldozatai, elszenvedői vagyunk – és mi is minden nap alkalmazzuk a verbális agressziót egymás ellen. Ha valaki bármiben is más, mint mi, akaratlanul és ismeretlenül is gyűlöljük. Szorongásunkat, indulatunkat nem élhetjük ki teljes egészében, hát menekülünk a kibertérbe.
Az interneten a másiknak nincs arca, nincs lelke, szinte nem is létezik. A vadászpilótának is könnyebb, ha egy gépet lő le és nem egy embert. Ha elesik egy idős személy az utcán, elfordulunk, tettetjük, hogy nem látjuk agóniáját, és újból a névtelenségbe menekülünk. A tömegben elvész az egyéni felelősségérzet. Senki sem ismer minket, így lelkiismeretünket nem terheli semmi.
Nem olvasunk, nem írunk, nem beszélgetünk egymással. Unatkozunk. Szólni akarunk, mert fontos a véleményünk. Mi is létezünk! Partra vetett halként áhítozunk a felszabadulás után.
A szabadság nem szabadosság, de a névtelenség annyira feloldja gátlásainkat, hogy megfeledkezünk önmagunkról. Valójában az interneten nem beszélgetünk egymással, csupán elbeszélünk egymás mellett, elveszve a kibertér hamis szabadságában, megerősítve a magányunkat, meg nem értettségünket.
