„Nézd csak meg jól, mi minden van körülöttünk. A víz háborog, a föld rá sem hederít. Látod a magasba nyúló hegyeket?! A fákat, a fényt, amely a nap minden percében változtatja erejét és színét? A halakat, amelyek más halakat kergetnek, miközben azon vannak, hogy elkerüljék a sirályok csőrét? Hallod a zajokat, a hullámok moraját, a szél susogását, a homok neszezését, a sokféle zajt, amely harmóniává olvad? És az élet meg az anyagok e valószerűtlen hangversenyének kellős közepén itt vagyunk mi, te meg én és a körülöttünk lévő sok-sok ember. Vajon hányan látják meg közülünk azt, amit most leírtam? Hányan értik meg reggelenként, micsoda kiváltság, hogy fölébrednek, hogy láthatnak, szagolhatnak, tapinthatnak, hallhatnak, érezhetnek?” – teszi fel a kérdést Marc Lévy francia író.
És valóban, mikor látjuk be, hogy mindez kiváltság? Nagyon ritkán tudatosul bennünk, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy olyan helyen élhetünk, ahol élvezhetjük a környezetünket, a csendet, a nyugalmat. Számomra semmi sem pótolhatja a tavaszi madárcsicsergést vagy az esti békabrekegést, a kapun kilépve a tó látványát. A természet szeretetét már gyermekkoromban belém nevelték. Ezért is érint olyan mélyen azoknak a palicsiaknak és kelebiaiaknak a helyzete, akik közel élnek egy-egy olyan telekhez, ahol homokkitermelést végeznek, vagy akik háza előtt százával elhaladnak a teherautók.
Sajnos a homok kitermelése – különösen most, hogy végre épül az autóút, ami rengeteg nyersanyagot elnyel – hatalmas üzlet lett. Néhányan csak azért vásárolnak meg egy telket, hogy eladják a homokot róla, hatalmas üreget hagyva maguk után. Kit érdekel, mi lesz utána ezekkel a telkekkel?! És kit érdekel, hogy mi lesz a szomszéd telkekkel? Arra pedig különösen senki nem fordít semmi figyelmet, hogy mi lesz a természettel. A homok ugyanis vándorol, ilyen a természete. De talán nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy senki sem gondol az élővilágra, amely számára a homok jelent oltalmat.
Egy kedves ismeretlennel beszélgettem tegnap, ő emelte ki, hogy Svájcban úgy tanítják a gyerekeket, hogy szegény, kis országban élnek, ezért vigyázniuk kell mindenükre, amijük van, mert a gondatlanság költségeket von maga után, így az állam pénzéből kevés marad a fejlesztésre.
Hát mi miért nem tudjuk ezt a politikát alkalmazni? Mi is kicsi, szegény országban élünk. Miért nem tudjuk megbecsülni azt, amink van? És főként, miért nem tudjuk megóvni azt, amink van? Hát egy vagy két ember könnyebb boldogulása többet ér, mint az, hogy kimehessünk az erdőbe, élvezve a fenyőfák illatát? Hát nem lenne jobb, ha minden állami szervünk bevetésével megóvnánk környezetünket? Sajnos azt kell mondanom, nálunk még mindig (és egyre inkább) többet ér egy ember érdekeinek eleget tenni, vagy a partról figyelni egyesek jó szerencséjét, és nézni másokat, a jó szándékú embereket, az érintetteket (a károsultakat), hogy hogyan vívják szélmalomharcukat.
Mit akarunk mi Európától, ha magunkat sem tudjuk megbecsülni? Mit várunk egy közösségtől, ha saját magunk elvárásaink sem tudunk megfelelni? Mikor leszünk mi „Svájc”, ha olyan nagy lábon élünk, hogy nem az értékeinkből, hanem azok megsemmisítéséből élünk? Nagyvonalúan.
