Az ENSZ kapcsolattartó csoportja 1999-ben béketárgyalásokat kezdeményez Rambouillet-ben, azonban a volt Jugoszlávia ekkor elutasítja a koszovói béke és önkormányzat megteremtéséről szóló átmeneti megállapodást, és a tárgyalások március 19-én megszakadnak. Ennek következményeképpen megindul az Allied Force hadművelet, NATO repülőgépek lepik el az eget, a földet pedig bombák. Hamarosan az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának 1244-es határozata létrehozza az Egyesült Nemzetek Koszovói Ideiglenes Közigazgatási Misszióját, bevonul Koszovóba a NATO parancsnoksága alatt álló békefenntartó haderő, a KFOR, Milo šević megbukik, míg 2001 novemberében Koszovóban általános választásokat tartanak, 2002-ben létrejönnek az ideiglenes önkormányzati intézmények (elnök, miniszterelnökből és miniszterekből álló kormány, illetve parlament), négy év múlva megkezdődnek az ENSZ különmegbízottjának védnöksége alatt a Koszovó jövőbeli jogállásáról szóló tárgyalások, majd 2008. február 17-én Koszovó parlamentje elfogadja a Koszovó függetlenségét kinyilvánító határozatot, június 15-én pedig hatályba lép az új állam alkotmánya.
Az EU ezt követően hosszas tárgyalások után alakította ki közös álláspontját. Csak három tagállam, Ciprus, Spanyolország és Románia jelentette ki azonnal, hogy nem tervezik elismerni a független Koszovót, ehhez az állásponthoz később Görögország és Szlovákia is csatlakozott. Az első három ország, akárcsak Szlovákia magatartása ebben a kérdésben azzal magyarázható, hogy mindegyikben jelentős ellentéteket generálnak a nemzetiségi, illetve kisebbségi kérdések.
A 1244-es határozat megerősíti a volt Jugoszlávia területi integritását és szuverenitását, míg a szerb alkotmány világosan kimondja, hogy Szerbia határai sérthetetlenek, csak alkotmánymódosítási eljárás keretén belül lehet őket megváltoztatni. Ha számba vesszük még, hogy a szerb pravoszláv egyház és a szerb történelem Koszovóból eredezteti magát, valamint manapság egy állam sem egyezne bele, hogy elveszítse területének egy jelentős részét – kiváltképp, ha olyan nyersanyaglelőhellyel rendelkezik, mint a koszovói lignittartalékok –, érthető, hogy a '90-es évek balkáni háborúiban csak fogyatkozott Szerbiának esze ágában sincs elismerni volt tartományának függetlenségét.
Koszovó függetlenségének elismerése a szerb politikum számára felér egy azonnali politikai öngyilkossággal, hiszen akkor az alkotmánnyal szemben cselekedne, de az állandóan marakodó pártok egyike sem tudná biztosítani a határmódosításhoz, vagyis az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmadot, valamint a nemzeti öntudatot nagy mértékben meghatározó ortodox egyház, így a szerb lakosság nagy része sem hajlandó elengedni a 11. században elfoglalt területet. Nyilvánvaló, hogy Koszovó függetlenségének elismerése azonnali kormánybukást jelentene, amely legjobban a Szerb Haladó Pártnak kedvezne, hiszen Nikolić mostanában az Európai Néppárt felé kacsingat, így feltételezhetően nem állítaná le az európai integrációt, hanem inkább még nagyobb összegeket hívna le az előcsatlakozási alapból. Akarat ide vagy oda, Koszovó függetlenségét már számos állam elismerte, a hágai Nemzetközi Bíróság tanácsadói véleménye pedig a még hezitáló államokat egyáltalán nem győzi meg, hogy miért ne ismerjék el Koszovó függetlenségét.
Boris Tadić – de a belgrádi politikum egésze is – tudja, hogy elveszett Koszovó, csak még nem tudja, hogyan nyelesse le a közvéleménnyel a békát, hiszen az egy hete elfogadott Koszovó-határozatban az áll, hogy békésen kell megoldani a problémát, valamint az államfő ekkor arról beszélt, hogy egyik fél sem lehet abszolút vesztes vagy abszolút győztes. Az EU nem várja el, hogy Szerbia elismerje – saját tagállamaitól sem várta el – volt tartományának függetlenségét, viszont jelentős hangsúlyt fektet a régió stabilizációjára. A hágai Nemzetközi Bíróság viszont kiugrasztotta a nyulat a bokorból, világossá vált, hogy Szerbiának semmilyen elképzelése sincs, mi történjen Koszovóval, minden, amit idáig tett, csupán politikai retorika volt – Spanyolország meggyőzését semmiképpen sem lehet sikernek elkönyvelni, hiszen esze ágában se lenne szecessziós törekvéseket támogatni. Szeptemberben valószínűleg új tárgyalásokra kerül sor, így Belgrádnak valóban el kell kezdenie foglalkozni a koszovói kérdéssel, amely kétségkívül még több erőforrást kíván a kormány részéről, hiszen az eddigi struccpolitika helyett számolnia kell a Prishtinával kapcsolatos párbeszéddel is, miközben következetesen folytatja harcát a területi integritás és a szuverenitás megőrzése érdekében. A körkérdésünkhöz hozzászóló olvasóink 45 százaléka is ezt vallja, míg 41 százalékuk szerint a hágai bíróság állásfoglalása semmilyen változást nem eredményez majd a szerbiai állami politikában. Ugyanakkor ezek az adatok figyelembevételekor nem szabad elfelejteni, hogy a vajdasági magyar polgárok egy része már nem bízik a belgrádi politikában.
Olvasóink kisebb tábora szerint a kormány ettől kezdve végre teljes erőbevetéssel dolgozik majd az európai uniós integráción, ami, ha belegondolunk, természetes is kellene, hogy legyen, azonban a megélhetési politika és a hatalom megtartásának igyekezete szemmel láthatóan mást diktál.
