A belgrádi rendőrség bűnügyi osztálya a Biztonsági-tájékoztatási Ügynökséggel (BIA) együttműködve a héten kézre kerítette azt a két személyt, akik július 24-én fémrudakkal összeverték Teofil Pančićot, a Vreme újságíróját egy zimonyi buszon. A támadás két gyanúsítottja, a 18 éves Miloš Mladenović és a 19 éves Danilo Žuža sajtóértesülések szerint összefüggésbe hozhatóak az Obraz nacionalista mozgalommal. Azzal indokolták tettüket, hogy az újságíró nem volt jó szerb, ugyanis szerintük nyíltan képviselt szerbellenes nézeteket, kritizálta a szerb pravoszláv egyházat és támogatta a homoszexuálisokat. Belgrádi médiumok értesülése szerint a gyanúsítottak tisztában vannak tettük következményével, és vállalják a börtönbüntetést, ha ez az ára egy „tiszta” Szerbiának. Amennyiben egy másik ember biztonságának veszélyeztetése, valamint erőszakos viselkedés vádjával elítélik őket, akár nyolc évig terjedő börtönbüntetést is kiszabhatnak rájuk. A Magyar Szó Szénási Oszkár szociális szakembert arról kérdezte, vajon mi motiválhatta a támadókat.
– A legjobban az rendít meg, hogy ilyen fiatalok az elkövetők. Az arcukon látszik, hogy gyerekemberek, éretlenek, tehát nem biztos, hogy teljesen tudatában vannak annak, amit cselekszenek. Véleményem szerint a bandaszellem tartja össze az ilyen fiatalokat, egy olyan csoporthoz tartoznak, amely társadalmi szempontból elfogadhatatlan értékeket képvisel.
– Tulajdonképpen egy szubkulturális rétegről beszélhetünk, azonban a feltételezés szerint az a baj, hogy szélesebb körben, vagyis nemzeti, szerbiai szinten ezek a csoportok talán nemzeti érzületük miatt elfogadottak, illetve tolerálják működésüket. Jó néhány olyan szurkolói csoport van, amelyek valójában olyan agresszív fiatalokból álló bandák, amelyek nem igazán hozhatók összefüggésbe bármilyen sporteseménnyel.
A szóban forgó szubkultúra hol jellemző a leginkább?
– A nagyobb városokban koncentráltabban jelen van, a kisebb településeken kisebb mértékben. Azt viszont tudni kell, hogy a kisvárosok működési struktúrája transzparensebb, mint a nagyvárosoké, ahol könnyebben el lehet bújni, és ki lehet alakítani a szubkultúrát. Világszinten ezeknek a szinte sehova sem tartozó fiataloknak a szubkultúrája a nagyvárosokhoz köthető. Ugyanakkor Szerbiában is jelen van ez a városiasodás. Láthatjuk például, ahogy Újvidék magába szippantja a környező települések lakosait, vagy Belgrádot, ahol egyre többen próbálnak szerencsét.
Mi motiválja ezeket a fiatalokat?
– Nem az egyéni motivációk a döntőek, hanem a csoport szellemisége, valamint azok az irányvonalak, amelyeket a vezéregyéniségek meghatároznak. A kilencvenes évek háborús időszaka nagyban hozzájárult ahhoz, hogy országunkban értékerózió történjen. Még napjainkban sincsenek definiálva, mik a legfontosabb értékek a társadalomban, azok nagyon relatívvá váltak. Azok a családok, amelyekben a szóban forgó fiatalok élnek, vagy nincsenek rájuk meghatározó hatással, vagy nem adtak át olyan értékeket a felnövekvő fiatalok számára, amelyek szélesebb körben is elfogadhatóvá, illetve előremutató értékekké válnának. Ehelyett topognak egy helyben, a túlélésért és a valahová tartozásért folyó harcban. Itt viszont mindenféle destruktív életformák megjelenthetnek: az alkohol, a kábítószer, a fegyverek, illetve az erőszak bármely formája.
Mi vár ezekre a fiatalokra?
– Ha belegondolunk, az elkövetőkre jó néhány évnyi börtönbüntetés vár, attól függően, hogy mit találnak még ellenük a bűnüldöző szervek. A börtönkultúra, illetve a börtönben lévő értékek, messze nem a reszocializáció felé mutatnak. Valószínűleg nem az történik majd, hogy amikor kikerül ítéletét letöltő fiatal a börtönből, egészségesen visszakerül a társadalomba és megtalálja a helyét. Ehelyett a szóban forgó bandáknak tovább működnek, és ezek a börtönviselt fiatalok finomítani, csiszolni fogják egymást. Nem lesznek készek a közösségi normák elfogadására, hanem öntörvényűek, idejekorán kiégett, érzéketlen, magányos emberek lesznek.
Hogyan lehetne megoldani ezt a problémát?
– Először a társadalomban meg kellene határozni az értékeket, amelyek mentén működnünk kellene, majd ezt követően minél szélesebb körben el kellene fogadtatunk őket. Természetesen integrálni is lehetne őket a társadalomba, csakhogy ez nem civil szervezetes, alapítványos vagy egy-két intézményes innovatív kezdeményezés kell, hogy legyen, mint amikor átvágunk egy piros szalagot és kijelentjük, hogy mi ezzel foglalkozunk. Globális szinten kellene foglalkozni ezzel a kérdéssel, a minisztériumoktól kezdve az intézményekig, és egy újfajta szemléletmódot kellene beépíteni azokba. Elsősorban a családgondozást kellene megerősíteni, foglalkozni kellene a családokkal, a fiatalokkal, valamint a társadalommal is, amelynek befogadóvá kellene válnia. Csakhogy pillanatnyilag Szerbiában ilyenfajta törekvéseket, aktivitásokat – figyelembe véve a mostani belpolitikai, gazdasági helyzetet – nem látok. Kicsiben vannak szervek, amelyek próbálkoznának, azonban mindez csepp a tengerben. Nem csak egy-két fiatallal kell törődni. Generációkról beszélhetünk, akiket vissza kellene vezetni a társadalomba, hiszen ők a jövő emberei. Ha esetleg képesek lesznek rá. És itt tehetjük fel a kérdést: vajon a közeljövőben kik lesznek azok az emberek, akik ebben az országban működni fognak?
A szerbiai szociális szféra ezek szerint nem működik kielégítően?
– A szociális szféra, döntő többségben segélyközpontú, szegénygondozás, valamint szegényellátás történik. Megelőző jelleggel nem történnek folyamatok, és ez egy nagy hiba! A tűzoltáson van a hangsúly, és nem az az elsődleges, hogy az embereket képessé tegyék arra, miként lehet kilábalni a nehézségekből. Ehelyett a különböző juttatások által szociálisan függővé teszik őket, vagyis nem történik meg a szociális réteg felszámolása, csupán a szinten tartása. Ez pedig nem tartalmaz előremutató perspektívát, és a prevenció is hiányzik belőle.
