Ivica Dačić belügyminiszter és Egeresi Sándor, a tartományi parlament elnöke elégedettségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a Belügyminisztérium jelentése szerint Vajdaságban a nemzetek közötti incidensek száma 25 százalékkal csökkent az előző évhez képest.
Az elégedettséget szolgáltató adat a Vajdaság biztonsági helyzetét taglaló jelentésből származik, emelte ki a belügyminiszter, aki szerint a rendőrség nagyban érdekelt, hogy minél több, valamely kisebbséghez tartozó polgár jelentkezzen a rendőrség kötelékébe. Ugyanakkor Egeresi kiemelte, hogy az incidensek csökkenéséhez nagyban hozzájárultak a belügyminisztérium és a tartományi parlament közös programjai és akciói is. E hírrel kapcsolatban Goran Miletićtyel, a Civil Rights Defenders emberi jogvédő szervezet belgrádi képviselőjével, Márton Attila politikai elemzővel és Végel László íróval beszélgettünk.
Goran Miletić: – Korábbi felméréseink azt mutatták, hogy a nemzetek közötti incidensek Vajdaságban valójában rejtve maradnak, ugyanis a kisebbségi nemzetek elleni etnikai gyűlöletből fakadó incidensek bejelentetlenek maradnak. Ebből kifolyólag Szerbiában az a tévhit él, hogy Vajdaságban nem is léteznek ilyen incidensek. Ennek ellenére például Sandžakban minden ilyen incidenst bejelentenek a hatóságoknak, ami viszont megerősíti azt a benyomást, hogy Vajdaságban nincs baj. Ennek tudatában nem lehet kijelenteni, hogy a nemzetek közötti incidensek száma ilyen drasztikusan csökkent volna. Ugyanakkor a kis vallási közösségek elleni incidensek is jellemzőek Vajdaságban és ezekben az ügyekben sem lép fel megfelelően a rendőrség.
Márton Attila: – Örülök, ha így van. A rendőrség hivatalos adatai alapján elkészített jelentéseknél azonban mindig kérdéses marad, hogy a statisztika vajon teljes mértékben tükrözi-e azt, ami a terepen történik. Annak is örülök, hogy a belügyminiszter úr foglalkozik a kérdéssel. De a legjobban annak örülnék, ha a polgárok, elsősorban mi, magyarok is így értékelnénk a helyzetet. Vagy ha történne egy olyan közvélemény-kutatás, amely azt bizonyítaná, hogy a kétezres évek közepén történt nagy hullám után a kedélyek megnyugodtak és nagyobb biztonságban vagyunk Bácskában, Bánságban és a Szerémségben, mint korábban.
Végel László: – Nem látom, hogy a bíróság erélyes, az ügyészség határozott és a rendőrség eredményes lenne. Holott ez az egyetlen megoldása a problémának. A nemzetek közötti incidensekhez igen szemérmes hozzáállása van a rendőrségnek, pedig jobb volna, ha többet foglalkoznának vele. Ugyanakkor az is gond, hogy soha nem is volt rendszeres és tárgyilagos felmérés a nemzetek közötti incidensek számára vonatkozólag.
Ön szerint miért nem jelentik a vajdasági polgárok ezeket az incidenseket?
G. M.: – Több oka is lehet ennek a jelenségnek. A kilencvenes években Vajdaság nem kapott kellő figyelmet és a miloševići rendszerben az a feltételezés élt, hogy a tartományban békések a nemzetek közötti viszonyok. Ugyanakkor a vajdasági nemzeti kisebbségek még a kommunizmus idejéből átmentettek, megtartottak egyes őket érintő jogokat és féltek attól, hogy azt a keveset is elveszítik. Emellett biztos közrejátszott például a bejelentés utáni megtorlástól, vagy a munkahely elvesztésétől való félelem is. Hat évvel ezelőtt készítettünk egy felmérést Topolyán és arra a megállapításra jutottunk, hogy egy olyan településen is, ahol például a magyar nemzeti közösség tradicionálisan integrálódott a társadalomba, igenis sok az ellenük elkövetett, ugyanakkor bejelentetlen incidensek száma, legyenek azok magyarellenes graffitik, betört ablakok, sírgyalázás, vagy testi tettlegesség.
Mindezt összegezve felmerül a kérdés, hogy a szerb kormánynak van-e valamiféle stratégiája az incidensek csökkentésére.
G. M.: – Nincs. Sajnos a szerbiai törvények még nem foglalkoznak a gyűlöletből elkövetett bűntényekkel, hanem csupán diszkriminációról vagy az egyenjogúság megsértéséról beszélünk. De még nem is látok arra vonatkozó kezdeményezést, hogy a gyűlöletből elkövetett bűntény fogalmát felvegyék a büntetőjogi törvénykezésbe. A kormány tűzoltásszerűen foglalkozik az incidensekkel, és csak akkor reagálnak megfelelően, amikor már egy incidensnek komoly következményei lehetnek, vagy a sajtó folyamatosan foglalkozik egy adott esettel. Ékes példái ennek az almási történések, ahol a roma lakosság nem merte elhagyni otthonát, mert féltek a megtorlástól. Az olyan incidensek kapcsán viszont, amikor olyan falfirkák születnek, miszerint a magyarok költözzenek el Szerbiából, senki sem tesz semmit. Még a rendőrség sem lát benne valós társadalmi veszélyt és nem tartja prioritásnak a falfirkák szerzőinek letartóztatását.
M. A.: – Lehet, hogy van, bár személy szerint nem találkoztam ilyennel, a toleranciatáborokat kivéve, amelyeken a szervezők szerint is csak a jó gyerekek szoktak részt venni. Az egyedüli stratégiát abban látom, ha végre az iskolai program részévé válna a különbözőség tiszteletének és egymás történelmének, elsősorban a kisebbségi nemzetek történelmének tanítása. Gyakran annak szem- és fültanúja az ember, hogy az újvidéki általános iskolások rácsodálkoznak, ha valaki magyarul beszél, és nem tudják, hogy került ide az a magyar. Csak akkor fogunk eljutni egy biztató pontra, amikor a hetvenes-nyolcvanas évekhez hasonlóan az újvidéki, a becskereki, a szabadkai és a zentai szerb gyerekek is tudni fogják, hogy kerültek ide magyarok, szlovákok vagy ruszinok. Amíg a különbözőség tiszteletére való tanítás jelét nem látom az iskolákban vagy az óvodákban, addig csak örülni tudok az ilyen statisztikáknak. Egy biztos, a médiában csillapodtak a kedélyek, és ennek egyértelműen az az oka, hogy a politikában is enyhültek a feszültségek.
