A Blaha Lujza téri villamosmegállóba igyekeztem, amikor egy hatvanas éveiben járó férfit pillantottam meg. Egyszerű, kopott ruházatán kívül valójában csak a szeme árulta el azt, amire a nyakában lógó táblácskával igyekezett felhívni a járókelők figyelmét: „Segítsenek, most szabadultam a börtönből.” A kéregetők jelenlétére, a hasonló szövegekre és az emberi nyomort pénzszerzésként való felhasználásra már rég immúnis voltam, hiszen szociális munkásnak tanultam – láttam már kéregetőt több száz eurós mobiltelefonon beszélni –, de mégsem tudtam megszabadulni a lelkem mélyébe hasító felismeréstől. A férfi szemében a remény elvesztésének fájdalma, a magány karmainak ölelése és a gyermeki én utolsó könnycseppje lakozott. Siettem, hiszen vizsgámat más nem rakhatta le. Egy hét múlva újra találkoztam vele a Nyugati aluljárójában, más hajléktalanok társaságában. A szeme megváltozott, közöny költözött belé. Senki sem emelte föl, elveszett.
Minél kényelmesebb az élet, annál kisebb bajokon aggódik egyre nagyobb mértékben az ember. Ilyenkor hajlamosak vagyunk elfelejteni a többi ember gondját, és helyette csak saját nyavalyáinkat tekintjük hatalmasnak. Elfordulunk a nyomor elől, a segítségnyújtás pedig csak saját lelkiismeretünk megnyugtatása miatt jut eszünkbe, majd elhessegetjük az ötletet, mondván: úgysem tudok semmit tenni; nekem sincs pénzem; úgysem tudok mindenkinek segíteni, akkor vele miért tegyem? Pedig ha valaki az embert szeretetre képes lénynek tekinti, akkor magától értetődőnek tartja a segítségnyújtást, a szolidaritást is. Kis világunkban körülnézve sejlik fel, hogy divatjamúlt lett szolidaritást vállalni. Bátorító, ahogyan visszaélnek a segítségnyújtással a fényűzésben élők, amikor fennkölt szavakkal hazudnak, majd émelyítő mosollyal süllyednek vissza gondatlan világukba. A szolidaritás politikai és szociológiai termék lett.
Az éremnek van egy másik oldala is, hiszen csak azon lehet segíteni, aki kéri és engedi is. Ők viszont elvesznek azon emberek forgatagában, akik visszaélnek segítséget nyújtó jobbunkkal. Simogatjuk őket, és pofont kapunk hálából. Képzeljük el, ha a valaha kapott összes simogatást egy pofon követte volna, akkor talán sosem szeretnénk a simogatást. Az emberi tudat viszont ennél tökéletesebb, hiszen képesek vagyunk felismerni önmagunkat, egyedüliként az élőlények világában. Tudjuk, a tükörben saját magunkat látjuk, és képesek vagyunk alakítani magunkat, hogy változzon a visszatükröződő kép. Ám nem elég csupán a külsőt formázni, mert ha a kő, amiből a szobrot kifaragják, belül repedezett, akkor a kész alkotás hamar szétesik. Lehetett eddig bármennyire is gyötrelmes életünk, ha jól döntünk, és átalakítjuk belsőnket, fokozatosan jobbá tehetjük az életünket. Meg kell tanulnunk, hogyan merjünk segítséget nyújtani, hogy ne csupán a televízió képernyőjén keresztül vállaljunk testvériséget a bajbajutottakkal. Hogy a szolidaritás ne csupán együttérzés, netán demonstratív együttérzés, hanem valós közösségvállalás legyen.
Nem tudunk mindenkin segíteni, és sokszor nem is tudjuk, ki az, akit fel kell karolnunk. Sokan belenehezülnek a sárba, és örökre elvesznek. De ha csak egyetlen embert meg tudunk menteni, akkor egy egész világot mentettünk meg.
