A Mexikói-öbölben naponta 780 ezer liter olaj folyt bele a tengerbe tavasszal, Veszprém megyében pedig hétfőn egymillió köbméter, azaz egymilliárd liter vörösiszap folyt ki az ajkai timföldgyár (alumíniumgyár) tározójából. Hét ember meghalt, három ember eltűnt, közel 150-en megsérültek, 280 ház lakhatatlanná vált, az emberek pedig földönfutóvá lettek. Az erősen lúgos víz a Torna-patakba folyt, onnan pedig a Marcal-patakba, majd a Rábába. Vörösre festett házak, állattetemek, fonnyadó növények. Negyven négyzetkilométer vörös pokol.
A nemzetközi sajtó napok óta vezető hírként számol be a magyarországi katasztrófáról: a BBC kedden főhírként kezelte, a New York Times címlapján szalagcímmel számol be róla. Magyarország forr, a katasztrófavédelem dolgozik, a Marcal-patak élővilága elpusztult a 12-es pH-értékű (ekkora a marótartalma a Domestosnak) vízben, a szennyeződést folyamatosan semlegesítik. Csütörtökön hajnalban a Rábát is eléri az akkor már 10-es pH-értékű víz, majd a Mosoni-Duna ágat is. A szakemberek szerint a Mosoni-Dunában a szennyeződés pH-értéke ekkor 9,3 volt. A folyó pH-értéke egyébként megközelítőleg 7,8 – a hetes (desztillált víz) szint jelzi a semleges kémhatást –, az emberi bőr 5,5-ös, vagyis enyhén savas kémhatású. A 9-es pH-értékű lúg már kioldja a zsírsavat a bőrből, és enyhe égési sérüléseket okoz, a halak számára pedig egyenesen halálos.
A tragédiáról napról napra érkeztek adatok, a Magyar Tudományos Akadémia képviselői is méréseket végeztek, amelyek eredményeit csütörtökön este a magyar televízióban mutatták be. Hiába figyeltem a műsort, semmi használható adatra nem leltem, csupán a víz pH-értékéről beszéltek a szakemberek, szinte minden kérdésre kitérő választ adtak. Az MTA állásfoglalása szerint „a vörösiszap nem tartalmaz egészségügyi határértéket meghaladó mennyiségű kioldható nehézfémet”, higany például „hivatalosan” nem is található benne. Véleményük szerint az egyedüli gond a víz lúgossága. A Marcal elveszett (talán egy évtized múlva sem rázódik helyre az élővilág), de a Duna meg fog menekülni. Ezzel szemben a Greenpeace adatai szerint a bécsi és a magyar független laboratóriumi eredmények mást mutatnak.
Kolontár térségében egy nappal a katasztrófa után a mintákban az arzén értéke 110 mg/kg, a higanyé 1,3 mg/kg, a krómé pedig 660 mg/kg volt. Ez a teljes kiszabadult iszapmennyiségre nézve 50 tonna arzént jelent. A kolontári árok vizében 0,25 mg arzént mértek literenként, ami 25-ször nagyobb az ivóvízben elfogadott egészségügyi határértéknél. Ez a szennyezés hosszú távú kockázatot jelent a vízbázisokra és az ökoszisztémára egyaránt.
Baj van a higannyal is, amely elraktározódik a táplálékláncban, és az arzénhoz hasonlóan idegrendszeri károsodást okozhat. Ezek a vegyi anyagok a magas pH-értékű, sűrű iszapban vannak lekötve, ezért nehezebben kerülnek bele a táplálékláncba, mégis: ahogy hígul (például az eső hatására) a vörösiszap, úgy csökken a pH-értéke, a mérgező higany és arzén pedig könnyen feloldódik a patakok, folyók vizében. Felmerül a kérdés: vajon a pánikkeltés elkerülése végett hallgatták-e el a nagy hírű szakemberek az eredményeket a közvéleménytől? Vajon mit tárolhattak a tározókban – hiszen az arzén nem a timföldgyártás mellékterméke? Elgondolkodtató az is, hogy a magyar kormány délelőtt jobbára ártalmatlannak ítélte a szennyeződést, délután pedig vegyi katasztrófákban jártas szakértők segítségét kérte az EU-tól.
A szerbiai hatóságok már kedden figyelni kezdték Bezdánnál a Dunát, meghatározott időközönként vízminőség-ellenőrzéseket végeztek. A folyási sebesség alapján a szennyeződés hétfőn éri el Szerbiát, és további két-három napra van szükség ahhoz, hogy a szennyezett víz elhagyja az országot. De mennyire lesz szennyezett a víz? A szakemberek nem beszélnek róla. A szerbiai környezetvédelmi minisztérium bejelentette, hogy valószínűleg annyira fel fog hígulni, hogy nem lesz ártalmas az élővilágra. Ha azonban véletlenül halpusztulásra kerül sor, felkészültek a megsemmisítésükre, szennyezett halakat fogyasztani ugyanis tilos. Ha véletlenül az ívóvízbázisokat is elérné a szennyeződés (csak ha egyenesen a Duna felszínéről szivattyúznák a vizet), még a lakosság ivóvíz-ellátására is felkészültek. Ez az utóbbi talán már túlzás.
A Rába vízhozama 27 köbméter másodpercenként, a Duna vízhozama pedig megközelítőleg 2 ezer köbméter. Ha hiszünk a jelentéseknek, hogy a Mosoni-Dunánál a pH-értéket hétvégére sikerült 9 alá szorítani, és ezt az értéket a Duna 70-szer nagyobb vízhozama 8-as pH-értékűre hígítja, akkor nem kell semmi komolytól sem tartanunk, a tragédiára csupán egy milliméternél vékonyabb iszapréteg fog bennünnket emlékeztetni a mederfenéken. Mire eléri Vajdaságot ez a hullám, már jelentősen fel lesz hígulva. Élhető lesz a halak számára, feltéve, ha a szakemberek igazat mondtak. Hétfőn kiderül.
Hosszú távon egyedül az arzén és a higany mennyisége tűnhet kissé aggasztónak, bár elég messze élünk a forrásszennyeződéstől, ezért könnyen megfeledkezhetünk róla. A legaggasztóbb viszont nem más, mint a saját felelőtlenségünk. Igen, a sajátunk, hiszen a Duna menti üdülők emésztőgödreit folyamatosan kimossa a folyó, a vízparti településekben sokan szívesen engedik a Dunába a szennyvizüket, és egyes gyárak sem kímélik a pár évtizede még iható vizű folyót. Nem beszélve arról, hogy hivatalosan Szerbiában 250 környezetvédelmileg „fekete terület” (hasonló tározók, gyárak, illegális szeméttelepeket láthatunk sokszor egy természetvédelmi terület mellett) található, amelyekkel nem törődik senki. Egy hasonló tragédia bekövetkeztéig viszont nem vagyunk hajlandóak tudomást venni a körülöttünk lappangó bajokról. Ez a tragédia.
