Ha rendelkezne öntudattal, egy alma életében a tömegvonzás törvényének megértése szabadesés közben éppoly katartikus élményt jelenthetne, mint magának az elmélet megalkotójának, Sir Isaac Newtonnak. Igaz, a történet szerint nem a neves tudós esett le – tegyük fel – egy fáról, hanem egy alma. Egyenesen a fejére. Az anekdota élét picit csorbítja az a jelenleg elfogadott feltételezés, miszerint a történetet Newton jóval később találta ki, hogy illusztrálja, miként merített ötleteket a mindennapi életből. Ennek ellenére a gravitációs kölcsönhatást ma már tényként kezelhetjük. Mint ahogy azt is, hogy pártállamban élünk.
Egy olyan pártállamban, ahol a pártelnökök a vezérek. Évek óta ott állnak egy adott párt élén és a párton belül senki sincs, aki szembe tudna velük szállni. Mintha száz évre rendelkeztek volna be. Nincs ellentmondás, kérdés, feltevés, hiszen a vezér mindent visz. A falat kenyérért vagy a posztért cserébe pedig feltétel nélküli párthűség követeltetik. A Demokrata Párt élén Boris Tadić, a Szerbiai Demokrata Párt élén Vojislav Koštunica, a G17 Plusz élén Mlađan Dinkić, a Szerbiai Szocialista Párt élén Ivica Dačić, a Szerb Radikális Párt élén pedig Šešelj áll (Hágában ül) évek óta. Ha valaki szembe merne szállni a vezér akaratával, azzal leszámolnának, vagy önszántából otthagyná a pártot. Az élet itt számukra nem áll meg, hiszen még mindig alapíthatnak pártot, jó eséllyel szavazókat lopva el az elődtől. Ékes példa erre Tomislav Nikolić, aki megelégelte a hágai irányítást. A tradíció így mindenképpen tovább él, hiszen ma sincsen ellenfele a Liberális Demokrata Pártban Čedomir Jovanovićnak, az Új Szerbiában Velimir Ilićnek, a Vajdasági Szociáldemokrata Ligában Nenad Čanaknak, az Egységes Szerbiában Dragan Marković Palmának, a Szerbiai Egyesült Nyugdíjas Pártban pedig Jovan Krkobabićnak sem. Szerbiában jelenleg talán egyetlen olyan aktív párt létezik, amelyiknek él egykori elnöke: a Vajdasági Magyar Szövetség.
A hatalmi harcban a pártvezetővel szemben szinte az egyedüli elvárás az, hogy mandátumokat, hatalmat jelentő hivatalokat szerezzen saját személyes karizmája segítségével. De milyen legyen egy ilyen ember? Először is legyen szenvedélyes, azaz odaadó az ügy iránt, érezzen felelősséget érte és legyen képes a tényeket kellő lelkiismerettel és nyugalommal fogadni. Mindenekelőtt azonban: le kell győznie a hiúságát. Hiszen az a politikus, aki a hatalomra való törekvésben nem az „üggyel” foglalkozik, bűnt követ el, amely mögött voltaképp a hiúság áll. Ha pedig egy nemes célt erőszakos cselekvéssel próbál megvalósítani, a lelki üdvét veszélyezteti. Ha netalán vallásos lenne, ott van számára a megbánás és a feloldozás gyakorlata, ha azonban ezt a célt a lelkiismerete hangját követve próbálja elérni, hiányozni fog belőle a következetesség, áttaposnak rajta, és tudjuk, hogy semmi sem fájdalmasabb, mint elveszíteni presztízzsel vagy inkább pénzzel járó tisztségünket. Ha viszont süket és makacs uralkodóként a pártvezér áttapos párttársain, akkor nem más, mint egy „minidiktátor”.
Jaj annak az országnak, amelyben egy párt csak azért létezik, hogy az egyszer bevált emberek 100 évig éljék presztízzsel édesgetett életüket. Nem kell sokat töprengeni azon, miként fog kinézni néhány évtized múlva az országunk. A parlament felvette a vének tanácsa nevet, a pártok a vezéreik vezetéknevét vették fel, az elnöki palota pedig templommá vált. Valódi vezéregyéniségek ülnek a székekben, hiszen az elmúlt évtizedekben semmi sem ingatta meg uralkodásukat, sem az éhínség, sem a válság, sem a botrány, még a sikertelenség sem, hiszen a választóik szeretik őket, és Freud óta tudjuk, hogy a tömeg ösztönösen a vezér irányítása alá igyekszik. A boltokban lehet kapni Tadićkólát, Ilićrakiját, Čanakburgert ésČedokobasicát. Az egyedüli gondot csupán a pártokból kiváló és új pártot alapító személyek jelentik, akiknek köszönhetően úgy átalakult a többpártrendszer, hogy mire a választó végigolvassa a jelöltek listáját, elfelejti, kik állnak az első húsz oldalon. Egyedül a parlamenti közvetítéseknek lesz több értelme, hiszen a terem korlátozott befogadóképességének köszönhetően csak a pártvezérek ülnek majd a fotelokban, ezért folyton telt ház lesz és valóban vitát folytatnak egymással, vagy esetleg ultiznak. Szerbia vezérállammá vált.
Olyan pártok beszélnek nekünk a demokráciáról, amelyek maguk sem élik meg a demokráciát, hiszen nem a demokrácia elvén működnek. Ameddig pedig a pártvezérek, a miniszterek, az üzletemberek, a papok megakadályozhatják mások kibontakozását, megállíthatnak egy nyomozást, és ha a kedvük úgy tartja, visszavonhatnak a parlamenti eljárásból egy törvényjavaslatot, nem fogunk jogállamban élni, mi több, a demokráciát hírből sem fogjuk ismerni. Azt mondják, hogy bízzak a szavukban. Az életem azonban nem függhet valaki becsületszavától – szép is lenne –, hanem inkább olyan egy személytől, aki tiszteli és éli a törvényt. Egy olyan országban pedig, ahol a személyi kultusz többet ér, mint a törvény vagy a gazdasági haladás, sokkal szerencsésebb, ha inkább az almák földre huppanását figyeljük.
