Harminckét éves vagyok. Kilenc évet a kábítószerre pazaroltam: hat évig függőségben éltem, és két év kellett ahhoz, hogy kigyógyuljak belőle. Ezt a kilenc évet sajnálom a legjobban, hiszen két egyetemet fejezhettem volna be, és ma már akár bankigazgató is lehetnék. Életem legnagyobb hibája az volt, hogy kipróbáltam a kábítószert – mondta el Miloš Guben, az újvidéki Raskršće (Válaszút) Teen Challenge-oktatója az Exspecto Mentálhigiéné Alapítvány középiskolásoknak szervezett előadásán. Miloš Guben lapunkat is beavatta életébe.
– Középiskolás koromban olyan emberekkel barátkoztam, akik füvet vagy ragasztót szívtak, sőt olykor különféle tabletták is felbukkantak náluk. Ezek közül semmi sem vonzott, de évekig néztem, mi történik körülöttem. Nem is vettem észre, hogy bármiféle következményei lennének a drogfogyasztásnak, így ennek megfelelően alakítottam ki képet róla. Időközben beiratkoztam az egyetemre, és igazából azért csöppentem bele ebbe a világba, mert pénzre volt szükségem. Pénzkereseti lehetőséget láttam benne. Egy-két évig árultam és használtam a drogokat, olyan partikra jártam, ahol használták őket, de közben egyetemre is jártam. Ezután viszont megjelent a heroin, amit úgy fogadtam, mint egy újfajta kábítószert, gondoltam, kipróbálom, és meglátom, mi lesz belőle. Teljesen beleszerettem a heroinba, nem jártam többet egyetemre sem. Minden napom csak az anyag forgott. Eltelt 5-6 év, mire észbe kaptam, hogy rendezni kellene az életemet. Csak akkor láttam, milyen nehéz ez, amikor le akartam jönni a szerről.
Amikor már természetessé vált ez az életforma, mi vett rá, hogy megváltoztasd? Mi ösztönzött arra, hogy ne használj tovább kábítószert?
– Addig folyt az életem a normális mederben, amíg meg nem jelent benne a heroin. Füveztem, jól éreztem magam a bulikon, és nem is gondolkodtam azon, hogy baj lenne. Amikor azonban elkezdtem heroinozni, és eltelt két-három hónap, amíg minden szép és jó volt, kialakult a fizikai függőség. Ekkor már nem azért vettem be a szert, hogy jól érezzem magam, hanem azért, mert muszáj volt. Mert ha nem vettem be, akkor nem tudtam felkelni az ágyból. Beteggé váltam, úrrá lett rajtam a láz, hidegrázásom volt, és nem is tudtam beszélni, amíg be nem vettem az adagomat. Ekkor láttam be, hogy az életem összeomlott, a családi kapcsolataim megszűntek, senki sem hitt már nekem, csak legyintettek: ugyan, hagyd, a kábítószer-élvező csak hazudik és lop... Ekkor gondolkodtam el azon, mi lett belőlem. Fájt.
Senki sem hitt neked, mégis akadt valaki, aki támogatott a leszokásban?
– Az ember ilyenkor olyan mélyre zuhan, hogy annál már nincs lejjebb, ahhoz sincs kedve, hogy kimenjen az utcára, hogy vegyen vagy eladjon kábítószert, attól retteg, hogy elkapja a rendőrség, ugyanakkor mindenkinek tartozik. Én is ilyen helyzetben voltam: beláttam, hogy közeledik a katasztrófa. Már nem maradt senki, csak a szüleim, akik valóban segíteni akartak. Válaszút elé állítottak: azt mondták, vagy kigyógyítom magam, vagy szedhetem a sátorfámat, mert nem akarták végignézni, ahogyan meghalok.
Ha egy-két évvel korábban küldtek volna el gyógykezelésre, mentél volna?
– Nem hiszem. Sajnos el kell jutni addig a pontig, amikor nagyot csalódik, teljesen elkeseredik az ember, amikor már nincs más lehetőség, amikor belátja, hogy egymaga nem tudja megoldani a gondjait. Addig, amíg van mit enni, hol aludni, nem is jut az eszébe a gyógyulás.
Mi volt a legnehezebb a gyógyulásban?
– Szembenézni a következményekkel. Belátni, mire voltam képes, mit tettem az édesanyámmal, az édesapámmal, a testvéremmel, milyen esélyeket mulasztottam el. Amikor bekerültem a programba, 1-2 hónapja tiszta voltam, akkor kezdtem el ezeken a dolgokon gondolkodni. Magammal kellett szembenéznem, nem tudtam, hogyan viszonyuljak az emberekhez, hiszen elvesztették a belém vetett bizalmukat.
Hány éve léptél a gyógyulás útjára?
– 2004-ben léptem be a Raskršće rehabilitációs programjába, tehát hat éve.
Most már mondhatod, hogy tiszta vagy?
– Igen. Egészségi szempontból öt év kell ahhoz, hogy valaki gyógyultnak mondhassa magát. Örülök annak, hogy kaptam egy újabb esélyt. A szüleim, a hozzám közel állók megbocsátottak, támogatnak. A munkám során is nagy felelősség hárul rám, hiszen függőkkel dolgozom, segítek nekik a leszokásban. Ugyanakkor megnősültem, így elvárások irányulnak felém a családomtól is. Vagyis nem is jut eszembe, hogy újrakezdjem az egészet, és leromboljam mindazt, amit felépítettem.
Nehéz a kábítószeres múltadról beszélni?
– Kezdetben nehéz volt. Be kellett látnom: ha akkoriban nem volt nehéz a kábítószer miatt 500 dinárért megalázkodnom, most miért kellene szégyellnem magam, ha erről beszélek.
Nagyon könnyedén beszélsz az életedről. Valóban ennyire könnyű volt leszokni?
– A kábítószereseknek nincs egyéniségük, nem lehet azt mondani, hogy valaki erős személyiség, csak éppen rossz társaságba keveredett, vagy valaki gyenge volt, és ezért történt meg vele. A leszokás során ki kell építeni az egyéniséged, be kell látnod, hogy az addigi élet rossz volt, most jó utat kell választanod, és meg kell tanulnod élni, az értékeket átváltoztatni. Ebben segített a Raskršće. Nagyon sokat kellett dolgozni, és egyáltalán nem volt könnyű. A 15 hónap 15 évnek tűnt.
Most már a másik oldalról nézel az egészre. Mennyire van jelen a kábítószer a fiatalok életében?
– Az én időmben is sokan kábítószereztek, pedig annak már 6 éve. Azt tapasztalom, hogy a határok kitolódtak. Például hozzánk 18 éves fiúk, lányok jönnek rehabilitációra, akik 5-6 éve élnek függőségben. Sajnos ma a drog népszerű a fiatalok körében, és egyre könnyebb hozzájutni. Ezért fontos beszélni róla és rámutatni a következményeire, hogy időben megértsék, milyen nehéz kimászni a gödörből.
