A vajdasági magyarság körében végzett egyetemes hatású kritikusi, irodalmi, irodalomtörténészi, szerkesztői és egyetemi tanári tevékenységéért dr. Bányai János szerdán kimagasló kitüntetést vett át a szabadkai magyar külképviseleten. A Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet a magyar köztársasági elnök október 23-a alkalmából adományozta. A díj átvétele után válaszolt kérdéseinkre.
Eddigi díjait úgy tűnik elsősorban kimagasló kritikusi, irodalomtörténészi és szerkesztői munkásságáért kapta, a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt pedig pedig talán mindezt felölelve az életműről szól. Hogyan érintette a díj?
– Az elismerések, díjak, oklevelek, esetleg kitüntetések engem, és nyilván másokat is, önvizsgálatra késztetnek. Mindig felmerül bennem a kétely, hogy talán rá sem szolgáltam az elismerésre... És akkor kezdődik a vívódás, miként is érteni az elismerést. Vajon mint valamit, amire úgy ahogy rászolgáltam, vagy úgy, hogy éppen így jött ki a lépés, sorra kerültem, sorra került a könyvem. És nincs kiút ebből a kelepcéből. Az elismerés kételyt szül bennem. És arra magamban keresem a választ, megtettem-e minden tőlem telhetőt, hogy jól tettem-e azt, amit tettem. Talán lehetett volna másképpen, főként lehetett volna talán jobban is... Van Esterházy Péter egyik testes könyvének végén egy mondat, így hangzik: „Mindezt majd megírom még pontosabban is”. Amikor valamit befejezek, mindig eszembe jut ez a mondat. Meg lehetett volna írni egy könyvet jobban is, meg lehetett volna tartani egy előadást jobban is... Van bennem, mindig is volt bennem ilyenféle vívódás, de azt hiszem az ilyen érzések és kérdések együtt járnak az értelmiségi, és talán nem csak az értelmiségi élettel. Minden elismerés lezár valamit, pontot tesz egy-egy vállalkozás végére, de ugyanakkor serkentően is hat. Hátha meg lehet valamit még jobban is csinálni... Ezt éreztem most is, amikor átvehettem ezt a magas kitüntetést. Sok minden lepergett előttem, amiben részt vállaltam viszonylag hosszú életem során, az is amit elvégeztem és az is, amit nem sikerült befejeznem, vagy amikor éppen csődöt mondtam... Vannak még előttem nyitva tartott utak, csak el kell rajtuk indulni. Kérdés, kész vagyok-e újra, sokadszorra útra kelni. Igaza van annak a szegedi barátomnak, aki azt mondta nekem, azért kaptam a kitüntetést, mert megöregedtem... Lehet, hogy valóban hozzá kell öregedni a kitüntetésekhez, zárom le némi keserűséggel. Van bennem önirónia, nem veszett ki belőlem, és ez némileg megnyugtat.
KRITIKAÍRÁSRA A MEGÉRTÉS VÁGYA KÉSZTET
Aki rádiót hallgat, folyóiratokat olvas, tudja, hogy Ön szisztematikusan követi az egyetemes magyar irodalom fejleményeit, miközben átfogó képet nyújt a kortárs irodalomról. Vajon milyen véleménnyel van annak mozgásirányairól, folyamatairól és az értékviszonyokról?
– Nehéz kérdés. Hosszú tanulmányban kellene válaszolni rá. Egy-két korábbi írásomban kísérletet is tettem a válaszadásra. Most csak nagyon röviden annyit, hogy a kritikát szinte gyerekkorom óta művelem, nem azért mert minden áron bírálni akarok, hanem elsősorban azért, mert meg akarom érteni másoknak a szavát, mondatát, szövegét. Ezen kívül pedig meg akarom érteni önmagamat. Kritikaírással tudom rendbe hozni a gondolataimat. Kritikaírásra a megértés vágya késztet. A megértés viszont nagyon összetett történés, együtt munkákodik benne a megértő tudása és indulata, szándéka és szenvedélye, a megértésre váró és a megértést igénylő szöveg formája és tartalma. Ne feledjük el, a könyvek azért vannak, hogy megértőre találjanak. És türelmesen várják a megértőt. Könyvek között telt el az életem, a könyvek tanítottak világismeretre, és úgyszintén a könyvek által ismertem meg önmagamat; a könyvek tanítottak meg öniróniára is... De hogy a kérdésére is válaszoljak, röviden. Úgy vagyok ezzel, mint az egyszeri ember, aki a fáktól nem látta az erdőt... Sok könyvet olvasok, néhányról hetente beszámolok az újvidéki rádió hallgatóinak, néhány könyvről a Hídnak is írok, és közben nem nagyon gondolok arra, hogy irodalmi fejlemények, hogy kortárs irodalom, hogy egyetemes magyar irodalom... A könyv mint egyedi jelenség érdekel a benne foglaltakkal együtt. Minden könyv külön világ, a regény vagy a verskötet el is várja tőlem, hogy egyediként vegyem szemügyre. Hogy ekközben beletartozik egy nagyobb folyamatba, amit kortárs irodalomnak, irodalmi tendenciának, iránynak, vagy éppen poétikai iskolának, esetleg egyetemes magyar irodalomnak mondunk, természetes, ám a könyv értékéről nem valamihez való odatartozása, vagy odasorolhatósága dönt, hanem éppen az, hogy formájával és tartalmával sikerrel mutatja-e meg egyediségét és különállását... Így olvas a kritikus. Valamennyire másképpen az irodalomtörténész. Az irodalomtörténész mostanában azt látja, hogy amit egykor modernnek mondtunk, sőt amit egykor avantgárdnak neveztünk, körülöttük hosszantartó és tartalmas vitákat folytattunk, mostanra átmentek hagyományba. Nem ürültek ki, ellenkezőleg, újabbnál újabb jelentésekkel töltődtek fel, ám rájöttünk, hogy úgy ahogyan a modernek, vagy az avantgárdok írtak ma már nem lehet írni. Egy-egy könyvről ma már nem igen mondjuk azt, hogy modern, sőt azt is egyre ritkábban, hogy posztmodern, azt sem mondjuk, hogy avantgárd, vagy neoavantgárd, valahogy idejétmúltnak tetszenek ezek a megnevezések... És ebben van valami hasznos is. Ha a megértésben nem segítenek az ilyen fogalmak, márpedig inkább elriasztanak minthogy segítségünkre lennének, akkor nincs más hátra, a műre kell figyelni. Nemcsak a maiakra, a régiek, a modernek és avantgárdok versére, regényére is. És ebben találkozhat kritikus és irodalomtörténész, hiszen miondketten ugyanazt a jelenséget kutatják, az egyes irodalmi mű helyét az időben, a jelenben vagy a múltban, egyre megy. A kritikus is, az irodalomtörténész is „újraolvas”, nemcsak a régieket olvassa újra, az újakat is, mert az újraolvasás, a másodszori, a harmadszori olvasás során tárja fel előttünk magát a mű...
Véleménye szerint gyümölcsöző lesz-e a januárban életbe lépő Márai-program, egyáltalán az anyaország igyekezete a könyv, az irodalom, az olvasás támogatására a határon túl?
– A Márai-program, tudtommal, korábbi elképzelés. A tavaszi Könyhéten, kiadók és írók, szerkesztők és olvasók a Márai-programot népszerűsítő és követelő feliratokkal sétáltak... Jól tették. Jól tették, hiszen a könyv támogatása egyben a kultúra támogatása is. De nem elég több vagy kevesebb támogatással lehetőséget biztosítani a könyv megjelenésére, figyelembe kell venni azt is, hogy a könyv olvasó nélkül holt tőke. A könyv az olvasó kezében kezd el beszélni. De az olvasó sem terem a réten... Az olvasásnak is van kultúrája. Az olvasás nem megszokás kérdése, hanem a műveltségé. Nem rászoktatni kell az embert az olvasásra, hanem arra kell eszközöket és szavakat fordítani, hogy műveltségének, ha úgy teszik, mindennapjainak szerves részévé legyen az olvasás. Persze, sok mindent lehet olvasni, nemcsak könyveket. Olvasni lehet a festményeket és szobrokat, olvasni az időt és a teret, olvasni a színházi előadást és a filmet... A színházi előadást nemcsak nézzük, olvassuk is. A néző egyúttal olvasó is. Hiszen olvassa a színpadképet, olvassa a színész játékát, olvassa a darabon a rendező keze nyomát. Olvasók vagyunk egész életünkben, hiszen jelek között élünk és a jelek olvasása igazít el bennünket a világban. Az irodalom és a színház világában is. Ha a Márai-program az olvasás kultúráját erősíti, márpedig nyilván azt vette célba, akkor csak támogatni lehet. Azt hiszem ez egyformán érvényes határon innen és határon túl is.
AZ ÍRÁS ÉS OLVASÁS IKERTESTVÉREK
Mi lendíthetne még a vajdasági könyvkiadáson és olvasási szokásokon? Vagyis merre kellene haladnunk, hogy ne tévesszük el a pozitív irányt?
– Vannak könyvkiadóink és azt hiszem mindannyian jó munkát végeznek, hiszen könyvek jelennek meg, nem is kis számban, és elég változatos is az évi könyvkiadói termés. A könyvek legtöbbjét szakszerűen dolgozzák meg, látszik rajtuk, hogy szerkesztették, hogy külalakjukat is jól átgondolták. Ezen tehát nem múlik. Sokkal inkább múlik azon, hogy megteremtettük-e a feltételeket a könyv életére és utóéletére. Ahhoz, hogy a könyv életre keljen, említettem már, nem elég kinyomtatni, el is kell juttatni az olvasóhoz. Ám ez sem elég, nem elég az olvasó kezébe adni a könyvet. Volt az egykori Forumban egy könyvterjesztő, Dancsó Jenő, aki nemcsak terjesztette a könyvet, olvasásra is biztatott. Mert ő maga is olvasott. A könyvvásárlót vagy könyvtári látogatót valahogy arra is rá kell venni, hogy el is olvassa a könyvet. A könyvtáros vagy a könyvterjesztő, aki nem olvas maga is, senkit rá nem vehet az olvasásra. Még valamit szem előtt kell tartani. Az irodalom élő szervezet és biztostani kell számára az életfeltételeket. Erre szolgálnak az irodalom intézményei. Ezek teremtik meg az irodalom életfeltételeit, mert az irodalom élete irodalmi rendezvényekből, az irodalom kitüntetett napjaiból, irodalmi kultikus helyek kijelöléséből, könyvtárakból és olvasótermekből, írók és olvasók jól szervezett találkozásaiból, felolvasóestekből, könyvvásárokból, nem utolsó sorban a könyvről való beszédből, ha kell vitákból és sok minden másból áll. Vannak irodalmi rendezvényeink, irodalmi díjaink, vannak folyóirataink, irodalmunknak van egy-két kultikus helye is, a sziváci Szenteleky-szoba, a szabadkai Kosztolányi-szoba a gimnáziumban, a kanizsai Koncz István szobor, ilyen lesz, ha végre elkészül, az újvidéki Fehér Ferenc tér... Mindezek adják az irodalom életfeltételeit. Az irodalom élete tehát egészében a kultúra függvénye. Amint a színház az a hely, ahová megyünk, a könyv is az az élő jelenség, amit kézbe veszünk és amig el nem olvastuk, le nem tesszük. Mindez persze egyúttal a párbeszéd kérdése is. Jó irányba végülis a beszélgetés, a párbeszéd, a könyvről, az irodalom életéről való folyamatos és nem szűnő dialógus vezethet el bennünket. A beszélgetés alkalmait és feltételeit kell megteremteni, ezekből nyílnak meg az utak az olvasás és a megértés felé.
Mit jelent Önnek az olvasás, és mit az írás?
Erre már válaszoltam, de elmondom még egyszer, másképpen. Kosztolányinál olvastam, meg nem mondom melyik írásában és mikor, hogy ő addig bele sem kezd az írásba, amíg legalább fél- vagy egy egész órán át nem olvasot... Ehhez tartom magam. Írás előtt számomra nélkülözhetetlen az olvasás. Csak akkor tudok ceruzát venni a kezembe, vagy odaülni a géphez, amikor már valamennyire feltöltődtem mások szavaival és mondataival. Szeretek képeket olvasni, festményeket és fényképeket, elég elszánt újságolvasó is vagyok... Van Tolnai Ottónak egy régi verse, rövid vers, nem tudom idézni, csak emlékszem rá, arról szól a vers, hogy reggel Magyar Szó és kávé... Ezzel kezdődik a nap. És folytatódik a könyvekkel, azután beszélgetés és az írás, ha marad rá idő... Órákon át lehet bajlódni egy-egy mondattal, leírni és törölni, újra leírni és újra törölni, míg el nem jut a mondat addig, hogy rá lehessen mondani, jó magyar mondat, megáll magában. Van tartalma és van formája. Jelent valamit. Az írás a jelentés felé vezető igencsak kanyargós és sok kátyúval megrongált út. Nem egyszerű ezen az úton közlekedni, sok-sok veszéllyel jár és nem is vezet mindig célba, sokszor a szándéktól eltérő helyre visz, és onnan vissza kell térni. Az olvasás segít hozzá a visszatéréshez. Így függ össze írás és olvasás. Nem választhatók el egymástól, ikertestvérek.
