Teaszünetet tartanak a varrónők: Anikó, Évi, Vali és Lívia (Fotó: Miskolci Magdolna)
Van egy műhely, ahol a munka öröm, és ahonnan nehéz a távozás. És van egy stand a karácsonyi vásárban Magyarkanizsán, ahol különös gonddal készült ajándéktárgyakat kínálnak ennek a műhelynek a szorgos dolgozói.
Most megint keresgélni kellene a szavakat. Mondhatnánk, hogy segítséggel élők, csakhogy egyikük sokkal inkább segítője idős, beteg nagymamájának, mintsem fordítva lenne. Mondhatnánk, hogy sérültek, hiszen ilyen címen kiírt pályázaton nyertek támogatást – csakhogy egészséges életigenlésüktől idegen ez a szó.
Mássággal élők – ez túl tág fogalom, de maradjunk mégis ennél. Talán valóban mások ők, s most mégis tehettek egy olyan előrelépést, ami sorstársaik közül keveseknek adatik meg.
A „száraz adatok”:
A Csigabiga Észak-vajdasági Gyógypedagógusok Egyesülete támogatást nyert a munka- és szociális ügyi minisztérium pályázatán az Együtt varrunk és szabunk elnevezésű projektummal, mely lehetőséget nyújt a mássággal élő fiataloknak, hogy képzéssel szakmát tanuljanak, és munkalehetőséghez jussanak. Sóti Gizella, a Tisza Menti Információs Fejlesztési Központ (ICR) civilszféra-koordinátora, a Csigabiga projektumának adminisztrációs munkatársa elmondta, hogy 1,1 millió dinárt kaptak a minisztériumtól a 9 hónapos időtartamú munkára. Ez idő alatt három, mássággal élő lány tanul szabni-varrni. A szociális központ adott otthont a kis műhelynek a Fészek napközi otthonban.
Fejsztámer Valéria szakképzett varrónő irányításával, Pilisi Ildikó nevelő támogatásával és Apró Piroska projektkoordinátor (a Csigabiga elnöke) odafigyelésével Cseszkó Anikó, Muhi Éva és Engi Lívia ismerkedik a munka alapjaival. Lívia Horgosról utazik, a másik két lány magyarkanizsai. Beszélgetésünk a karácsonyi szünet miatt (a Fészekben most nem műhelymunka, hanem adománygyűjtés folyik a rászoruló gyerekeknek) az ICR székházában zajlott, de a fűszeres teát kortyolgató lányok nekibátorodó csevegéséből kiviláglott, hogy abban a műhelyben kiváló lehet a hangulat. A cinkos kis összenevetések arra utaltak, hogy itt már nemcsak munkatársi kapcsolat van, hanem igazi barátság alakul.
– Addig nincs baj, amíg a kezük is úgy jár, mint a szájuk – mosolygott rájuk Vali.
– Anikó középiskolát végzett varrónő, a szabadkai speciális szakiskolában szerzett diplomát. Lívia bárkás (a Fénybárka a mentális zavarokkal küzdők foglalkoztató műhelye – a riporter megjegyzése), Évi pedig a szociális központ védence – mutatta be a kis csapatot Piroska. – Honnan pattant ki a varroda ötlete? Branislava Bošnjakkal pattintottuk ki, régi tervem volt egy műhely a mássággal élők rizikócsoportjának, Branislava pedig talált hozzá egy pályázatot. Amikor megnyertük, akkor láttuk, hogy nem is olyan egyszerű. A segítők költségvetését nagyon megnyirbálták, de vehettünk három varrógépet, havi 3000 dinár jut ruhaanyagra, és a lányok havi 8300 dináros fizetést kapnak a 9 hónapra.
Nem nagy összeg? Nem az, de ad egy biztonságot erre a 9 hónapra, és ad egy lehetőséget hosszabb távra. Nem nagy az alapanyagra jóváhagyott összeg sem, valakinél azonban mindig akad valami megunt ruhadarab, amit ki lehet fejteni és felhasználni.
– A szabás még az én dolgom, és egyelőre egyszerűbb dolgokat varrunk: terítőt, kispárnahajat, mobiltartót, kenyérkosarat, kreatív labdát, kulcstartót, táskát, edényfogót – sorolta Vali.
Nagy népszerűségnek örvendenek ezek az ajándéktárgyak a karácsonyi vásárban, de nem csak ezzel foglalatoskodnak a lányok.
– A cél az, hogy mindenki minden munkát megtanuljon a varrodában – mondta Ildikó.
Muszáj minden műveletet tudni, mert javítóműhely is egyben az övék. Különféle javításokat vállalnak, például nadrágfelszegést, cipzárcserét. A karácsonyi szünet után január 10-étől újra a varrodában várják majd az ifjú varrónők a munkarendeléseket. Most már bátran teszik, mert megbarátkoztak a masinákkal. Anikót rögtön oda lehetett ültetni a géphez.
– A középiskolában a lányok két szak között választhattak, a kertészet és a varrás között, és a varrást választottam. Nadrágot, blúzt, szobapapucsot, asztalterítőt, kötényt varrtunk. Én sokkal szívesebben varrok géppel, mint kézzel – jelentette ki határozottan Anikó.
– Már én is – tette hozzá Lívia –, de eleinte féltem a géptől. Vagyis attól féltem, hogy elrontom.
– Én még mindig jobban szeretem a kézi varrást, főleg a labdák készítését – vallotta be Évi.
Mindenkinek van valamilyen kedvenc munkája, Évinek a labda, Anikónak a terítő, Líviának a neszesszer, és mindenkinek van kedvenc színe, Anikóé a kék és a piros, Éváé a karácsonyi hangulatot idéző piros és sötétzöld, Líviáé pedig a rózsaszínű és a hússzín.
– Lebuktam! – nézett nevetve a kabátjára, mi meg a blúzára.
Naná, hogy mindkettő hússzínű!
– Szeretem a gyerekeket, nekem is van három. Ők már nagyok, ezért szívesen vagyok a mássággal élő gyerekekkel. A varrodában 9-től 13 óráig dolgozunk (sokszor úgy kell bennünket hazazavarni –szóltak közbe a lányok), én persze jóval korábban kezdek, mert mindent elő kell készíteni. Most karácsonyi ajándékokat varrtunk, húsvétra majd szintén alkalmi holmikkal készülünk. Amikor az idő megengedi, piacozni is szeretnénk a munkáinkkal. Amit keresünk, azt ruhaanyagokba fektetjük – magyarázta Vali.
– Azt szeretnénk elérni, hogy amikor befejezik ezt a kis tanfolyamot a lányok, maradjon valami a kezükben. Talán maguk mellé veszi őket segíteni egy varrónő, vagy maguk is elvégezhetnek otthon kisebb javításokat. Ha érdeklődnek a munka iránt, maguknak is sok mindent megvarrhatnak majd – fűzte hozzá Piroska.
Arra a kérdésemre, hogy van-e valamelyiküknél otthon is varrógép, mind a három lány nemmel válaszolt. Pedig de jó lenne otthon is gyakorolni! – sóhajtottak fel. A masinától még mindig félő Évi kis büszkeséggel vegyes szerénységgel mondta: ő nem költötte el a fizetését, hanem gyűjti. Varrógépre.
