Jókora vita kerekedett a szerb parlamentben akörül, hogy hány aláírást követeljen meg az új törvény egy párt megalakításához. Olyannyira, hogy a liberálisok képviselője a törvényjavaslatot beterjesztő miniszternek és a többségi koalíció képviselőinek értelmi képességeit is kétségbe vonta, amiért persze később bocsánatot is kért. Mondhatnánk azt is, hogy sok hűhó semmiért, de...
A pártok alapításának, vagyis a politikai szerveződés joga alapvető jognak minősül, az alkotmányban valóban az áll, hogy a törvények szabályozzák e jog valóra váltásának feltételeit, tulajdonképpen legtöbben mégis azt tartják, hogy csak a rasszizmus és a gyűlölet nyílt és programszerű hirdetése szabhat ennek határt. Egyéb cenzusokat nem nagyon kellene állítani. És való igaz, hogy általában azt a társadalmat tekintik a legdemokratikusabbaknak, ahol nemigen vannak számbeli határok. Más lapra tartozik persze, hogy ugyanezekben a társadalmakban olyan gazdasági és pénzügyi korlátokba ütköznek, hogy azokat sem tudják oly sokan teljesíteni.
A korábbi, pártokról szóló törvény, tranzíciós ízű is volt még, a pártalapítás viszonylag könnyű feltételeivel egy kicsit a politikai szerveződést is igyekezett serkenteni. Ma viszont, amikor valóban több mint 570 bejegyzett politikai szervezet és tömörülés van egy ekkora országban, mint amekkora Szerbia, valóban felvetődik a józan gondolkodású emberekben is, hogy jó lenne egy kicsit rendet tenni a pártok háza táján. Először is úgy, hogy az újraregisztrálással a tényleg létező és működő pártok kerüljenek jegyzékbe. Ez akkor is érvényes lehet, ha történetesen nem változna az aláírásokra vonatkozó cenzus.
Elfogadhatónak tűnik az is, hogy az országos pártok esetében tízezer hitelesített aláírás legyen a bejegyzés feltétele, a kisebbségi pártok esetében pedig az ezer aláírás. Aki nem tud ugyanis legalább ennyi követőt maga mellé állítani, az – ahogyan a parlamenti vitában is elhangzott – ne alakítson és működtessen pártot. Az igazi gond ez esetben a regionális pártok létrehozatalának szigorítása, mert ha a kisebbségek kivételt képeznek, csak őket sújthatja az új cenzus. Ezen sem ártana elgondolkodni, ha az Európához való közeledésben oly sokat emlegetjük a regionalizmus szükségét. Igazat kell azonban adni a liberálisoknak is abban, hogy a korlátozásokat ez esetben akár szimbolikussá is lehetne tenni, vagyis nyugodtan úgy lehetne hagyni őket, ahogy a régi törvényben állnak. A cenzusok emelése ugyanis kétségtelenül a politikai konkurencia beszűkítését, vagyis a politikai sokszínűség eltűnését jelenthetik, éspedig nem azért, mert az adott párt elképzeléseit nem támogatják a polgárok, hanem azért, mert adminisztratív úton gátolják megnyilvánulásukat. Ez egészen biztosan nem kedvező folyamat. Igaz az is, hogy helyi szinten könnyebben indulhatnak helyi érdekeltségű szervezetek is, akár polgári csoportosulásként is, ez esetben azonban a választási törvény tesz különbségeket a pártok és a csoportosulások között. Ami viszont azt az igényt illeti, hogy jó lenne tudni, az országban hány politikai szervezet működik még azok közül, amelyeket annak idején bejegyeztettek, nem tudom, hogy tulajdonképpen mit is szolgál. Ilyen igényei legfeljebb a bürokráciának lehetnek, hisz kit érdekelhet egy nem működő szervezet?
Az egész aláírási hercehurca jócskán eltereli a figyelmet a pártok körüli tényleges problémákról, mint amilyenek minden országban, a tranzíciósokban még inkább, az pedig a pártok finanszírozásának enyhén szólva zűrös körülményei. A törvények ugyan egyértelműek és világosak, és a parlamenti képviselők, mint elvhű pártkatonák, meg is szavazzák őket, holott eleve nyilvánvaló, hogy az ott meghatározott pénzekből nem lehet kampányt folytatni, főleg országos szinten nem. Ez a tisztázatlan viszony pedig a korrupció táptalaja lehet, és valljuk be, többnyire az is.
