Sok az éhes kecske, még több a káposzta, amelyet nem tudnak megvenni.
A gazdasági és pénzügyi világválsággal kapcsolatos újságcikkek továbbra is uralják a címoldalakat, egyesek szerint a nehezén már túl vagyunk, mások viszont az elkövetkező évtizedre jósolnak szörnyű történéseket. Lapunknak ezúttal Zavarkó Sándor, a gazdasági jogtudományok magisztere, és az újvidéki Gazdasági Akadémia munkatársa fejtette ki véleményét azzal kapcsolatban, hogy mi idézte elő a krízist, milyen kiutat lát belőle, és miként kell viselkednünk a globális fizetésképtelenség idején.
– Nem vitás, hogy történelmünk folyamán a válságok alapvető kiváltó oka az ember határtalan kapzsisága volt, ez a bibliai időktől kezdve kíséri az emberiséget. Az sem vitás, hogy a kapzsiság az emberi fejlődés indítója és mozgatórugója. Ez a kapzsiság ugyanakkor óriási szenvedést és pusztítást is okoz, a mai napig nem tudtuk kiiktatni viselkedésünkből, de még csak azt sem tanultuk meg, hogy miként kontrollálhatjuk. Az ember az egyetlen élőlény a földön, amely tudatosan cselekszik a saját „kára érdekében”. Cselekedeteink következményeiről szándékosan nem akarunk tudomást venni, lényegében struccpolitikát folytatunk. A háborúk, a környezetszennyezés, a dohányzás, az alkohol, a drogok is mindezt igazolják. Mi okozta napjainkban a világválság ilyen méretű kirobbanását? A globalizáció lehetővé tette a tőke határtalan mozgását, a technológiai fejlődéssel karöltve robbanásszerűen növekedett a mind kevesebb emberi munkát igényelő termelés. Az ebből származó nyereség azonban nem hozta meg a várt eredményt, azaz nem csökkent a különbség a gazdagok és a köhögő, éhező szegények között. Ellenkezőleg, ez a távolság még nagyobbra nőtt, erre a jelenségre az emberiség csak akkor figyelt fel, amikor kiderült, hogy a legyártott árura nincs fizetőképes kereslet, a már hitelre eladott árut pedig a bankok nem tudják megfizettetni a vevőkkel.
Napjainkban az államok a termelő vállalatok, a bankok, a biztosítótársaságok szanálásában keresik a megoldást, azaz megpróbálják lehetővé tenni azt, hogy ezeknek ne kelljen tömegesen elbocsátaniuk dolgozóikat, és hogy újra beindulhasson a termelés. Az jó, hogy a munkások nem maradnak munka nélkül, de felmerül a kérdés, hogy mi lesz az új áruval, ha már a meglévőt sem értékesíthetik? Működhet-e tovább a korlátlan piacgazdaság, maradhat-e a pénz (senki sem kérdezi, hogy honnan a pénz, a fiatalok csak arra törekszenek, hogy bármilyen módon diplomát szerezzenek, mert ez automatikusan pénzt jelent) egyedüli világhatalomként? Nem lenne semmi gond, ha a milliárdosok hajlandóak lennének lemondani féltve féltett profitjukról, azaz ennek jókora részét visszajuttatnák a termelésbe, és olyan piacok bővítésére fordítanák, amelyek még fejletlenek. A termelés, amely többé nem a fogyasztást, nem az emberi szükségletek kielégítését, hanem a nyereséghalmozást szolgálja, veszti – tehát – értelmét, és csak úgy válna ésszerűvé, ha a megvalósított profit az eddiginél sokkal nagyobb részét fordítanák piacbővítésre. A szakemberek nem tudják pontosan megmondani, hogy melyik út vezet ki a krízisből, inkább csak próbálkoznak, találgatnak. Mindenképp a jövedelemelosztás megváltoztatásában kell keresni, az eddigi gyakorlat ugyanis az, hogy az emberiség néhány százaléka rendelkezik a világon megteremtett profit óriási többségével, többé nem tartható fenn. Az az út, amelyen a válságba belezuhantunk, a másik irányba nem járható.
Mi a helyzet Szerbiában?
A mi viszonylatunkban egyetlen tanács érvényes: addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér. Továbbra sem dolgozunk, viszont többet költünk, mint amennyit keresünk. A válság még nem érte el tetőfokát, legbölcsebben tennénk, ha minden adósságot kerülnénk, és ha kizárólag készpénzért vásárolnánk, már csak azért is, mert a szűkülő piac miatt az árak csökkennek. A várható piacszűkülés miatt a beruházás semmiképp sem ajánlott!
Az államelnök nemrégiben kijelentette, hogy meg kell szakítanunk a kapcsolatot a bűnözés, a politika, a gazdaság és az igazságszolgáltatás között. Támogatom ezt az elképzelést, ellenben nem látom világosan azt az erőt, amely ezt véghez tudná vinni, és a politikai akarat is hiányzik. Nálunk az újgazdagok pénzelik a hatalmon lévő politikai pártokat és az ellenzéket is, így – a parlamenti törvényhozáson keresztül – idejében biztosítják befolyásukat, azaz gyáraik, üzletláncaik stb. nyereségét. Ők diktálják a tempót, erősebbé váltak az államnál. Értékes társadalmi vállalatok, gyárak, földbirtokok aprópénzért kelnek el, a számtalan, milliárdos károkat okozó botrányért senkit sem vonnak felelősségre. A kormány közhivatalnokainak tábora 8 ezerről 28 ezerre dagadt, a mintegy száz különböző kormányügynökség, a közvállalatok mind a közpénzeket fogyasztják, se szeri se száma azoknak, akik több helyen töltenek be funkciókat, és innen is, onnan is borsos béreket húznak ki. A hazai pravoszláv egyház úgy értékelt, hogy országunk nagy anyagi gondokkal küzd, ellenben sokkal nagyobb gondot okoz az emberek jellemválsága.
