Bármennyire is szeretném tisztelni a „tisztelt házat”, vitájukat hallgatva nem tudtam szabadulni az állatvilágból vett példától, a struccok viselkedésének egyik jól ismert vonásától, ti. hogy végveszélyben homokba dugják a fejüket. Ez ugyan rendszerint nem menti meg őket a ragadozók karmaitól, de ők legalább megszabadulnak attól, hogy szemtanúi is legyenek pusztulásuknak. Arra a vitára gondolok természetesen, amelyet a Vajdasági Szociáldemokrata Liga törvényjavaslata váltott ki, s amely betiltotta volna a szélsőjobboldali szervezetek rendezvényeit és az általuk használt jelképek használatát. Gondolom senki sem gondolta azt, hogy a kilencvenes évektől errefelé megváltozott volna a szerbiai politikai közvélemény, s ma már másfajta nemzeti szózatok vezérelnék a honatyák többségét. Erre még nyilván várni kell.
A javaslatot a liga képviselői, mint indoklásukban elhangzott, azért terjesztették be, hogy nyilvánvalóvá váljon „a szerb társadalomban nincs helye a fasizmusnak”. Az sem volt természetesen elegendő érv, hogy a demokratikus társadalmak többségében léteznek ilyen előírások, mert időről időre ott is megjelennek a náci ideológiát propagálók csoportjai, ami igazolja az ilyen törvények létjogosultságát. És természetesen igazolná nálunk is, de a honatyák többségének véleménye szerint egy ilyen törvény meghozatala esetleg azt a látszatot keltené, hogy Szerbiában eluralkodott a fasizmus. Érdekes volt például a szocialisták vélekedése, miszerint ők minden erejükkel a fasizmus és a neonáci ideológia propagálása ellen vannak, de, mint mondták, nem szavaznak a törvényre, mert Szerbiában nincs fasizmus. Jókora szofizmus: ha tehát nem foglalkozunk vele, akkor nem is létezik?! Vagy ahogyan a strucc teszi: nem látom és akkor talán nem is létezik.
A legvérlázítóbb mégis Tomislav Nikolic vélekedése volt, aki szerint egy ilyen törvény azt sejteti, hogy Szerbiában megjelent és támogatókra talált a fasizmus, de főleg az a megjegyzése volt félelemkeltő, hogy „mintha mi szerbek képesek lennénk bárkit üldözni faji, nemzeti, vallási, vagy nemzeti alapon”. Nyilván nem kell minduntalan visszanyúlni a kilencvenes évekbe, amikor Szerbiában hivatalos szintre emelkedett a gyűlöletbeszéd, nemcsak nemzeti alapon hanem mindazokkal szemben, akik másképpen vélekedtek a politikai helyzetről és azóta az is bebizonyosodott, hogy ezek alapján politikai indíttatású likvidálások is történtek (Stambolić, Ćuruvija...). Sohasem állítottuk és nem is állíthattuk, hogy a szerbek sérelmére a volt Jugoszlávia köztársaságaiban nem követtek el gaztetteket, és az is tény, hogy Koszovóban is történtek ilyen gaztettek, de az is bizonyos, hogy nagyon sok szerb nemzetiségű (parancsra vagy önkéntesen) bizony részt vett az úgynevezett „etnikai tisztogatásban”, ami valljuk be őszintén, nemzeti alapon történő gyilkolás és elűzés volt. Meri-e valaki azt állítani, hogy ez még csak nem is áll rokonságban a fasizmussal?
Vagy mit kezdjünk mi azzal, amivel sajnos nap, mint nap szembesülünk, tudniillik, hogy egyesek halált kiáltanak ránk magyarokra, üldöznének bennünket ki az országból...
Egészen biztosan nem a szerbek többségéről van szó, de minduntalan abba az elnéző álláspontba ütközünk, hogy „ezek felelőtlen fiatalok” és nem kell komolyan venni őket. Annak idején, amikor a kilencvenes évek közepén megszaporodott a szeghegyi fiatalok randalírozása Kishegyesen, az akkori szocialista képviselők szintén arra hivatkoztak, hogy „csak felelőtlen fiatalokról van szó, s egyébként is a fiatalok gyakran verekszenek”. Ne adj Isten történt volna fordítva, a hegyesi fiatalok jártak volna Szeghegyre verekedni, vagy szerbellenes falfirkák jelentek volna meg valamelyik magyarlakta faluban! Mindjárt tele lett volna a sajtó is és a politika is az irredentizmussal, fasizmussal és egyebekkel. A legveszélyesebb valójában az a vélekedés, hogy valamelyik nemzet eleve mentes a szélsőséges ideológiától, ahogyan azt Nikolic állítja. Volt alkalmam hallani sovinizmustól csöpögő beszédeket olyanoktól, akik egyébként minduntalan arra hivatkoztak, nem lehetnek soviniszták, hisz magyar élettársuk van! A szélsőségektől egy közösség sem mentes, és az cselekszik helyesen, aki ezt legalább tudatosítja.
