Az igazi rendszerváltás, 2000 októbere óta a legkevesebb a téren történt, hogy egyes tömegtájékoztatási eszközöket meggátoljanak abban, hogy folytassák a más nemzetiségűek iránt tűrhetetlenséget, gyűlöletet szító cikkek, kommentárok közlését, sugárzását. Azután egyszer csak a kormány el kezdett foglalkozni a gyűlöletbeszédről szóló törvény kidolgozásával, amely természetesen nemcsak a tömegtájékoztatásban megjelenő cikkekre vonatkozik, hanem minden nyilvánosan kimondott szóra, még a képviseleti testületekben, a parlamentben kimondott szavakra is. Persze reagált is rá kellő hévvel az ellenzék, elsősorban a radikálisok, hogy a törvény a szólásszabadságot sérti. Valószínűleg ugyanígy fognak reagálni majd arra is, hogy a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnökkel foglalkozó ügyészség komolyan elemzi egyes médiumok írásait és adásait abból az időből, amíg a háború még dúlt.
Az ügyészség szóvivője azokról a sajtóorgánumokról beszélt, amelyek szavai szerint abban az időben nem a szakmának megfelelően tudósítottak, vagyis nem tartották tiszteletben az újságírás alapvető szabályát, a tárgyilagosságot.
Emlékszünk még nagyon sokan azokra az időkre (valójában a szerb kommunisták központi bizottságának 8. ülésétől errefelé), amikor az újságokban, a rádió- és tévéműsorokban szinte mást sem lehetett olvasni és hallani, mint a más nemzetek iránti gyűlölködést, elsősorban persze azokkal szemben, akik az aktuális politikai elit ellenségeinek számítottak. Kezdődött az albánokkal, folytatódott a vajdasági autonómiapártiakkal, majd a szlovénekkel, horvátokkal, bosnyákokkal. Nem maradtak ki a macedónok sem, különösen a Pohor Pcsinszki kolostor kérdésének rendezése előtt, és még a montenegróiak sem, akiktől folyamatosan vitatják a nemzeti létet. És nem maradtunk ki mi, magyarok sem. Kevés olyan magyarok iránti gyűlölettel átitatott írást olvastam, mint amilyet a Szerb Tudományos Akadémia egyik történésze írogatott az egykor oly sokra becsült évszázados múltra visszatekintő lapban, a Politikában. Azóta is a radikálisok bevett szokásává vált azt állítani, hogy a magyarok 1956 után települtek le Szerbiában és hogy hálásak lehetnénk a szerbeknek a vendégszeretetért. Ez ugyan nem gyűlöletbeszéd, de időről időre látjuk, olyan következményekkel jár, mint magyarverések, hiszen az ilyen „másodrangú polgároknak más nem is jár”. S ez már egy kicsit több is, mint a gyűlöletbeszéd. A külföldi tudósítók máris tudni vélik, hogy az említett napilapon kívül vizsgálat alá veszik a Večernje novostit, valamint a Belgrádi és Újvidéki Televízió adásait is és az állami hírügynökség anyagait is.
Talán egy kicsit jóleső érzés is, hogy ezek a dolgok talán mégsem maradnak büntetlenül, mert ha mást nem, akkor az erkölcsi romláshoz járultak hozzá alaposan. Abban azonban nem hiszek, hogy ezek a valóban minősíthetetlen szövegek bátorítottak, serkentettek volna bárkit is a háborús bűnök elkövetésére. Legfeljebb ezekkel a szövegekkel igazolták, vagy igazolják tetteiket. Az viszont valószínű, hogy a tömegtájékoztatás teremtette hangulatban szívesen jelentkeztek önként is a frontokra.
Akárcsak minden más esetben, egészen biztosan nagyon nehéz lesz meghúzni a hajszálvékony határt a szabadságjogok, ez esetben a szólásszabadság és sajtószabadság, valamint a tiltások között, vagy megítélni azt, hogy egy-egy szöveg milyen mértékben befolyásolhatott egyeseket a borzalmak elkövetésére. Tartok tőle, hogy nem is a tömegtájékoztatás ellen irányul az egész, sokkal inkább arra, hogy valamilyen alibit kínáljanak fel a háborús bűnösöknek.
