A Szerbiai Képviselőház tegnap számomra meglepő üzenetet közölt honlapján, ugyanis bevallotta, hogy a szerbiai demokrácia fiatal, fejletlen és baráti támogatásra szorul. Tette ezt a demokrácia napján egy hosszúra sikeredett, demokráciát dicsérő írás végén. Ha belegondolunk, ezzel az utolsó bekezdéssel, ahol szembesítik önmagukat a valóság kicsinyke szeletével, igazolták üzenetük első mondatát, hogy a történelem (Szerbia) hosszú bolyongás és veszélyes kísérletek után a demokráciát választotta.
Megjegyzik, a politikai tényezők kötelessége fejleszteni a demokratikus szellemet, erősíteni a demokratikus intézményeket és minél több polgárt bekapcsolnia a társadalmi reformokba. Fején találták a szöget, ugyanis a közelmúltban botrány-botrányt követett a szerbiai politikai életben. Gondolok itt többek között a sokat emlegetett tájékoztatási törvény módosítására, amely kidolgozásánál a törvényhozók egyszerűen kihagyták a sajtó szakembereit, vagy a titkosítási törvényre, amelynél pedig megrövidítették az ombudsman és a közhasznú információk biztosának alkotmányos jogait. Igaz is, mennyire megbízható egy magát demokratikusnak nevező rendszer, amely nem tiszteli saját törvényeit, ahol a polgáraik nem gyakorolhatják törvény adta jogaikat?
Valóban a demokrácia többet jelent a nép kormányzatánál és a többség hatalmánál, sokkal több, mint a politikai technika egy válfaja, amivel a szavazók széles rétegét megnyerhetjük vagy megtéveszthetjük. És nyilvánvaló, hogy fejletlen a szerb demokrácia, hiszen bürokratizált és a tömegmédiumokra építi politikáját. Ékes példája volt ennek, amikor a parlamenti képviselők megtagadták a munkát, mert a televízió nem közvetítette az ülést. Nincs nagyobb hatalom, mint kontrollálni a sajtót, a szólásszabadság és az ellenvélemény jogát.
Az igazi demokrácia élő, növekedő és ösztönző, az emberekbe veti bizalmát, bízik abban, hogy ők nem csak egyszerűen megszavazzák képviselőiket, hanem egyúttal embereket választanak, akik a lelkiismeretük ítéletét gyakorolják, és következetesen betartják választóiknak adott szavukat. De nehéz hitelesnek lenni egy olyan országban, ahol tudjuk, hogy sokan megélhetési politikát folytatnak. Egy olyan országban, ahol sokan egész hónapban keresnek annyit, mint egyes politikusok egy ülés alatt. Ahol egy botrány sem lehet elég nagy ahhoz, hogy valamelyik miniszter lemondjon hivataláról, ahol a választások során a politikai pártok választják meg képviselőinket és nem mi.
Nehéz elhinni egy magát demokratikusnak nevező országról, hogy valóban az, hiszen azt halljuk, hogy Szerbiában mindent szabad és a szemünk láttára válik a szabadság szabadossággá. Miközben Szerbiában jogegyenlőség van, nap mint nap azzal szembesülünk, hogy vannak egyenlőbbek is nálunk. Nehéz elhinni, hogy az állam szekularizált, amikor az egyház képviselői éjszaka egy telefonhívással visszahívják a diszkrimináció-ellenes törvényjavaslatot a képviselőházból, míg a politikai pártok azzal vannak elfoglalva, hogy egymással marakodnak. Nehéz mindez, mint maga a demokrácia.
Viszont a választópolgárokat sem lehet a végtelenségig „hülyíteni”, mert a végén otthon maradnak, nem szavaznak többet. De ha véletlenül mégis a szavazóurna elé állunk, már csak a kisebb rosszról mérlegelünk.
A mai közvetett vagy képviseleti demokrácia bármennyire is fiatal Szerbiában, már annyira népszerűtlen, legitimáció-hiányos, hogy nyugodtan ki lehet jelenteni: kételkedünk benne. De bármennyire kételkedünk és bármennyire el vagyunk keseredve, mindenképpen jobb egy olyan társadalomban élni, amit mi is formálhatunk. Lehet, hogy utópiának tűnik egy demokratikus Szerbia képe, de fel kell nevelnünk ezt a gyereket, bármennyire nehéz is, hiszen ennél jobbat nem találhatunk. Winston Churchill egyszer ironikusan meg is jegyezte: „A demokrácia a kormányzás legrosszabb formája – kivéve mind a többi formát, amelyet az idők során már megpróbáltunk.”
