Nem, ez nem a népszerű televíziós sorozat hazai változata, vagy paródiája akar lenni, amelyben élvezeti szempontból kétségkívül izgalmas városnak akarnám bemutatni New York-i mintára Belgrádot, és nem is foglalkozom a két metropolis egyedülálló nőcskéinek zűrös magánéletével. Azonban a Szerb Pravoszláv Egyház nagyjait látszólag legalább annyira izgalomban tartja a szexualitás problémája, mint a „bűnös város” egyedül az önmegtartóztatás gondolatával nem kacérkodó fiataljait.
Az elmúlt időszakban szemtanúi lehetünk, hogy erkölcsükkel kérkedő öntelt politikusok és vallási vezetők ütnek meg egyre agresszívabb és fenyegetőbb hangnemet, polgártársaik hálószobájának titkai után kutatva, legyen akár szó a Szerbiai Képviselőházban Tomislav Nikolić szeretőiről, vagy Amfilohije érsek által Szégyen felvonulásnak nevezett vasárnapi Büszkeség napi felvonulásról.
Természetesen oktalanság lenne azt feltételezni, hogy a keresztény egyházak fejet hajtanak a homoszexualitás előtt és engedélyezik például az egyházi házasságot, amikor például a (latin) kánonjog világosan kimondja: a házasság az a szövetség, amelyben a férfi és a nő az egész élet olyan közösségét hozza létre egymással, amely természetnél fogva a házasfelek javára, gyermekek nemzésére és nevelésére irányul. De órákon át lehetne vitázni a modern korban abszurditásnak tűnő fogamzásgátlás tiltásáról, az abortuszról, a klónozásról, vagyis az emberi méltóság kérdéseiről is.
Azonban amikor Amfilohije érsek Szodomával és Gomorával hasonlítja össze a vasárnapi felvonulást, kiviláglik, hogy a szerb ortodox egyház „szexuális megszállottsága” nem az emberi méltóság védelméről szól, hanem valami egészen másról.
Míg a görög ortodox egyház álláspontja szerint az LGTB közösség tagjaival külön előzékenységgel és megértéssel kell foglalkozni, hiszen Jézus általi megváltás útja mindenki számára nyitva van, addig Oroszországban 2006-ban a moszkvai tavaszi meleg-ellenes akcióinak végrehajtóit, az ikonokkal „felfegyverkezett” vallási fanatikusokat és a verőlegényként felhasznált bőrfejűeket Kirill Szaharov apát, a moszkvai Szent Miklós templom elöljárója áldotta meg a harc előtt.
Amfilohije érsek szerdai nyilatkozata hasonló történésektől való félelmet szült a szerb közvélemény egy részében, ugyanis nyolc évvel ezelőtt a rendőrök nem tudták megakadályozni, hogy focihuligánok, szélsőjobboldali szervezetek támadjanak rá a felvonulókra Belgrádban. Félő, hogy az érsek kijelentése most erkölcsi mentségül szolgálhat azoknak a szélsőséges elemeknek, akik már bejelentették: szétverik a vasárnapi felvonulást.
Az érsek levele szerint a homoszexuális szerelem a halálba, az öngyilkosságba vezet, sőt azonos a halállal, és ezért az egyház nem fogadhatja el a természetellenességet a természetessel szemben, vagy az emberiességet az emberellenességgel. Levelének utolsó bekezdésében az elítélő szavak után megjegyzi, hogy az egyház korábban sem, és most sem bujtogat senkit mások ellen, hiszen az egyház az élet, a szeretet őrzője. De ki ne emlékezne arra amikor 1989 nyarán Rigómezőn rendezett hatalmas tömeggyűlésen, az ortodox egyház részvételével, ikonok, egyházi zászlók és keresztek társaságában Milošević nyíltan háborúval fenyegetőzött. De az is nyílt titok, hogy az ortodox egyházból számos pap valamilyen formában szerepet vállalt a legutóbbi balkáni háborúkban.
Annak ellenére, hogy a szerb társadalom szinte egésze támogatja a pravoszláv egyházat – amely nyíltan szembefordult a homoszexualitással –, a hívők között már csak statisztikailag nézve is vannak „melegek”. A „társadalom támasza” egyszerűen kitagadja berkeiből hívői egy részét. Mindebből sejthető, hogy a modern kori problémákkal nehezen szembenéző egyes egyházi képviselők voltaképpen nem a házasságot, a családot vagy a gyermekeket védik, hanem fundamentalista „háborút” folytatnak a szerb egyház és annak morális tekintélyének a közéletben való feltétlen elismerése, visszahelyezése érdekében. Umberto Eco szavaival élve: „Nagyon úgy tűnik, hogy megyünk vissza a középkorba.”
