Szinte még karnyújtásnyi elérhetőségben látjuk az ötvenhatos forradalmat és szabadságharcot, hiszen beszélgethetünk túlélőkkel, külföldre menekültekkel és azokkal, akik befogadták őket; élnek még egykori fiatalok, akik a határ innenső oldalán szervezkedtek, hogy induljanak segíteni a forradalmároknak. A hatvanadik évforduló idején bőven meséltek a megpróbáltatásokról és borzalmakról, de a befogadókkal szövődött barátságokról is. Velünk együtt él tehát a magyarság történelmének ez a hősi, mégis vesztésre ítélt eseménye.
Olyan idők jártak akkor, hogy a saját országuk határőrei lőtték nemzettársaikat – az volt a nagy öröm, ha az éjszakában végre idegen szót hallottak a menekülők. Kíméletlen rezsim dívott kétezer-ötszáz áldozattal, néhány százezer külföldre menekülttel, tízezrek bebörtönzésével és kivégzésekkel.
Pedig október 23-a után egy hétre azt hihette az embertelen sztálinista rendszer ellen és a nemzet függetlenségéért föllázadt nép, hogy gyors győzelemre vitte a forradalmat és szabadságharcot. A szovjet hatalom azonban erejének tudatában – és a nyugati hatalmak néma szemlélődésének következtében – a rombolást választotta. Háború volt ez egy nép szabadsága ellen és egy tarthatatlan rendszer fönntartásáért.
Mostanság, amikor az „egyetlen igaz demokráciáról” alkotott kizárólagos eszmék kezdenek ismét sokfelé gyökeret verni vagy lombosodni, érdemes volna megkérdezniük – és meg kellene kérdezni! – ezen eszme szolgálóinak a tapasztalataikról azokat, akiknek küzdelmére egykor csodálattal nézett a Nyugat.
Óvatosságra intenek a tizenhat évvel ezelőtti események is, amikor a „demokrácia” ismét bemutatta a fél évszázaddal korábban „jól bevált” eszközeit. Nemcsak a forradalmárok és utódaik emlékeznek ilyenkor, hanem a „másik oldal” is – másként. Pedig jó lenne méltósággal ünnepelni ezen a napon a szabadságharcot, és tisztelettel emlékezni a hősökre és áldozatokra.
