Néhány héttel ezelőtt napilapunk címoldalon számolt be az autóút Szabadka–Horgos szakaszán történt, több halálos áldozatot követelő közlekedési szerencsétlenségről, amikor minap, ugyanazon az útszakaszon, alig néhány kilométerre onnan még egy szerencsétlen ember lelte halálát, úgyszintén közlekedési balesetben. A hónap elején szintén történt egy szerencsétlenség, amelynek résztvevői, szerencsére sérülésekkel megúszták az egészet.
Tudta-e, hogy:
– A biztonsági öv bekapcsolásával a sebesülés lehetősége 65 százalékkal kisebb.
– A közlekedési balesetek 90%-a a városok területén történik.
– A légi szennyeződés 50%-át az utcákon történő forgalom képezi.
– 5 millió angliai lakos nem tudja az autója gumiját lecserélni.
– 4 millió angliai lakos amióta gépjárművet hajt, legalább egyszer rossz üzemanyagot töltött az autójába.
– Az angolok 20 százaléka nem tudja lemérni a hűtőfolyadék szintjét az autójában.
– Az angolok 18 százaléka nem érti, illetve nem tudja, hogyan működik a személygépkocsija.
– Az angolok 50 százaléka beszél a személygépkocsijához.
– 2006-os felmérés szerint 4,5 lakosra jut egy személygépkocsi. Horvátországban ez az arány 3,0, Szlovéniában pedig 2,2.
– Minden évben az EU területén több mint 40 000 személy hal meg az utakon.
– Több mint egy századdal ezelőtt – 1888-ban, Milan Obrenović király uralma alatt – Belgrádból Nišbe az Orient Expresszel 5 óra 45 perc alatt lehetett eljutni. Manapság ugyanezt a távot több mint hat óra alatt lehet megtenni vonattal.
Egy hónap alatt három baleset ugyanazon az útszakaszon, több mint véletlen egybeesés. A babonásabbak akár még elátkozottnak is tekinthetik ezt az útszakaszt. Azonban személy szerint erősen kétlem, hogy a szentelt vízzel, kereszttel és fokhagymakoszorúval történő felszerelése személygépkocsinknak biztonságosabbá tenné a közlekedést a Szabadka és Horgos közötti „pokoli autóúton”. A probléma forrását talán az ember, „homo automobilicus idioticae” alfajában, vagy pedig ennek motorkerékpáros megfelelőjében kellene keresni.
Mert valójában autóbalesetek azóta történnek, amióta automobilok is futkároznak az utcákon. Így az első nyilvántartásba vett közlekedési szerencsétlenség New Yorkban történt 1899-ben, amikor is egy ismeretlen személy könyvelhette el magáról, hogy a világ első ilyen jellegű történésének a szenvedő alanyává vált. Azóta bolygónkon, évente 750 000–880 000 ezer ember hal meg közlekedési szerencsétlenségekben, s ezeknek a 85 százaléka a fejlett, illetve a tranzíciós országokban esik áldozatul, többnyire a személygépkocsi vezetőjeként, illetve utasaként. Ezzel szemben Hongkongban a gyalogosok a 70 százalékát teszik ki a halálos áldozatoknak.
Böngészhetjük tovább a statisztikákat, a végeredmény mindenképpen szomorú és elgondolkodtató. Az elhalálozási okokat figyelembe véve, a közlekedési balesetek az egész világon vezetik a „top-listát” és a legújabb felméréseket figyelembe véve, a korai elhalálozás leggyakoribb kiváltói is egyben. Amennyiben pedig folytatódik ez a tendencia, akkor két év múlva évente 900 000 – 1 100 000 halálos áldozatra számíthatunk, 2020-ban pedig ez a szám 1.1 millió és 1.3 millió áldozatra növekszik.
Érdekesnek tűnhetnek annak a felmérésnek az eredményei is, amelyben a szerencsétlenségek bekövetkeztének a helyszíneit, időjárási és látási viszonyait helyezte górcső alá. Elképesztő az, hogy a közlekedési balesetek többsége, ellentétben az általában felhozott kifogásokkal száraz és tiszta úttesten (76%), egyenes és sima útszakaszon (43, 9%), nappal (65, 3%), és tiszta, napos időben (69%) következik be.
Ezzel szemben nálunk, a nem éppen kiváló útviszonyokról híres Szerbiában a téma kapcsán egyáltalán nem mutogathatunk a tőlünk jobb körülményeket felmutató országokra, s ideje felérni ésszel, hogy a közlekedésbiztonság ügye olyan országos kérdés, amellyel kiemelt szinten kell foglalkoznia az illetékes szerveknek s különös hangsúlyt kellene fektetni a legfiatalabbak oktatására s a legidősebbek megregulázására is. A régi „átkosban” már az általános iskolák szintjén komoly figyelmet fordítottak a közlekedési szabályok megtanulására s betartására. Emlékezzünk csak vissza a tavaszonként megszervezett közlekedési versenyekre, amelyeknek tétje, egy negyedikes lurkó számára nem is volt kicsi. Azonkívül, hogy megtanulták a közlekedési szabályokat, a legjobbak egy segédmotoros kerékpárral történő közlekedésre feljogosító engedélyt is szerezhettek ezeken a vetélkedőkön. A bibi csupán az, hogy manapság a legkisebb gondja is nagyobb az illetékeseknek annál, hogy közlekedés szabályaira s nem utolsósorban közlekedési kultúrára okítsa az ifjoncokat, akik miután az autóiskolában megszerzik ezt az engedélyt, azonnal nyeregbe pattannak. A robogót pedig követi a lehetőleg minél gyorsabb motorkerékpár, amellyel pedig egyáltalán nem nehéz megnövelni a súlyos közlekedési balesetek egyébként is toronymagasban levő statisztikáit.
Közlekedési versenyeket tudomásom szerint jelenleg csupán egy-két kisebb településen rendeznek. A száguldó motorosok megszelídítését, illetve közlekedési kultúrára történő nevelését tudomásom szerint csupán egy, egyébként zentai motorosklub, a Zyntharew tagjai vállalták be nyilvánosan.
Sokan a közlekedésről szóló törvény legújabb tervezetére esküsznek, amelynek a napirendre tűzését már a jelenlegi belügyminiszter, Ivica Dačić is sürgeti. A kérdés csupán az, hogy egyes, tisztes honatyáink képesek lesznek-e túltenni magukat a nemzeti büszkeségükön esett csorbán és konstruktívan is hozzájárulni a képviselőház munkájához. Mert amennyiben ezt megszavazzák, ennek rigorózussága talán képes lesz megfékezni az igencsak elszabadult autózókat az utainkon. Azonban addig sem árt mindannyiunknak megfogadni s betartani azt az angol bölcseletet, miszerint sohase vezess gyorsabban annál a sebességnél, amellyel őrangyalod repülni tud.
