Igen, ez lesz a mi vajdasági narancsunk. Igaz, kicsit savanyúbb és túlságosan sárga, de a miénk, nem egykönnyen született meg, mert túl sok volt a kecske, és még nagyobb az étvágya, s a végére a káposztából már alig-alig maradt valami. De azért az a valami nekünk roppant fontos.
Arról vitatkozhatunk, hogy kemény vagy lágy a statútumunk. Egyezzünk abban, hogy se nem kemény, se nem lágy, hanem egyszerűen a miénk, olyan, amilyen nekünk kellett. Egy viszont biztos, az adott keretek között ennyire tellett. Amennyire csak lehetett, feszítették és bővítették a korlátokat, azok, akik megfogalmazták, s azt sikerült elérni, hogy talán több minden belekerülhetett, mint amennyit szántak nekünk azok, akik a szerbiai alkotmányt, azaz a keretet megszabták. Köszönhető mindez dr. Korhecz Tamás rátermettségének, felkészültségének és alkotmányos szaktudásának. Amit lehetett, ő azt kihozta belőle. Meg is kapta érte a jutalmat. Abban a nagy megtiszteltetésben lesz része, hogy beterjesztheti és ismertetheti majd a 2008. október 14-én kétharmados többséggel (a 120 képviselőből 89 szavazott rá) a tartományi parlamentben elfogadott vajdasági statútumot a köztársasági képviselőházban. Mondhatjuk úgy is, hogy a labda most már a köztársasági térfélen van. Ez lesz a nehezebb játszma. Meg kell győzni a szerbiai képviselőket arról, hogy az autonómia bennünket megillet, s ami a statútumban van az alkotmányos, törvényes és helytálló.
Küzdelmes időszak áll a vajdasági politikusok mögött. Legalábbis azokra vonatkozik ez, akik felvállalták a statútum fontosságának hirdetését, az egyik közülük Bojan Pajtić, a Tartományi Végrehajtó Tanács elnöke, aki azt mondja, hogy se nem történelmi, se nem korszakos pillanat ez számunkra vajdaságiaknak, hanem egyszerűen eljött az az idő, amikor meg kell, hogy kapjuk azokat a jogokat, amelyek már réges-régen szavatoltan járnak nekünk. Ne azzal bajlódjanak a szerbiaiak, hogy van és lesz egy vajdasági autonómia, hanem inkább azon főjön a fejük, hogy miért nincs ilyenből több az országban. Már a statútum elfogadásának másnapján egymás kezébe adták a kilincset a tartományi kormányfő és a tartományi parlament elnökének kabinetjében a diplomaták. Így ők már érezhettek valamit a sikerélményből.
Talán legeltökéltebben harcolt a statútumért Egeresi Sándor, a parlament elnöke, aki meggyőződéssel vallja, hogy a tartomány célja és jövője Európában van, és az egész országnak is mielőbb oda kell kerülnie, ennek az útnak most már egyértelműen a leggyorsabb módja Vajdaságon keresztül vezet. A külföldiek egyre-másra győzködik, hogy a statútum elfogadásával Vajdaság jó példát mutat a régió országai számára. De, azt is elismerték, és erre a legbüszkébb Egeresi Sándor, hogy a legnagyobb siker a tartományban, hogy többé nem beszélünk nemzeti kisebbségekről, hanem egyenjogú nemzeti közösségekről.
Ennek a súlyát én saját magam is tapasztaltam. Hiszen a statútum elfogadása után váratlanul a rutén kolléganő nyakamba borult azzal a felkiáltással, hogy: Ugye, te is boldog vagy, nem leszünk többé kisebbségiek! Megható pillanatok ezek. Bízzunk benne, hogy még ennél is meghatóbb lesz, ha majd a köztársasági parlament elfogadja a statútumot, s azt követően a Tartományi Képviselőház ünnepélyesen kihirdeti.
Ez az alkotmány szerint még az idén meg kellene, hogy történjen, hiszen 90 napos határidőt szabtak. Talán valamennyiünk számára a legszebb karácsonyi ajándék a vajdasági narancs lenne.
