Douglas Adams óta tudjuk, hogy a világ leghosszabb trilógiáját öt részben (Galaxis útikalauz stopposoknak) is meg lehet írni, és bizony végig is lehet nevetni, amennyiben fogékonyak vagyunk a stílusára, humorára. Nem a méret a lényeg, egyesek a vaskos kötetek hívei, mások pedig a televízióé. Itt bizony nem lehet panaszunk egy-egy médiatermék hosszára, kényünk-kedvünk szerint válogathatunk az alig pár percestől a véget nem érő adásokig. Gyermekkoromban szembesültem először azzal a filozófiai problémával, hogy mi a fene lehet egy szappanoperában annyira érdekes, amikor napról napra ugyanaz történik, és látszólag semmi sem változik (egy-két mellékszereplő leváltását leszámítva). Először a Dallas rémített meg, amely 357 részt élt meg, majd a számtalan véget nem érő dél-amerikai telenovella, de ha valóban hosszú sorozattal szeretnék ijesztgetni, akkor kiemelném az 1937 és 2009 között futó Guiding Light című, eleinte rádiós amerikai drámaszériát (1957-től adaptálták tv-re a CBS csatornán), amely röpke 72 éve alatt több mint 15 ezer résszel örvendeztette meg a hallgatókat és a nézőket.
Ez az a műfaj, ahol a színészek a történettel együtt élnek vagy halnak, hiszen ha egy sorozat megér 200–250 epizódot, az azt jelenti, hogy a készítők és a szereplők tíz éve dolgoznak együtt, dúsgazdagok lettek, és nem mellesleg kaptak egy jó kis skatulyát, amelyből képességeikhez mérten vagy ki fognak mászni vagy nem. Ha rosszmájú lennék, akkor mondhatnám, hogy a biztos megélhetést nyújtó és rendszeres munkalehetőség fejében kihalásig játszanak a művészek.
Történetem analógiája nem más, mint a hazai politikai elit. A véget nem érő parlamenti közvetítések, a számtalanszor hallott, látott ígéretek és az állandó semmi sem változik érzése következtében az embernek önkéntelenül az jut az eszébe, hogy egy szappanoperát néz, vagy inkább annak a mellékszereplője. Egyesek már több, mint tíz éve vannak ott, ahol – kisebb-nagyobb változásokkal – jól öltözöttek, az anyagiakra nincs gondjuk és félig-meddig csendben eljátsszák, hogy teszik dolguk. És van, akinek sikerült a skatulyából is kimászni. Egy másikba. Csupa sikertörténet.
Ennek a véget nem érő szappanoperának az egyik visszatérő motívuma a kormányátalakítás. Állandóan beszélnek róluk. Néhány kormányközeli lap felvillantja, hogy a kormány beszélni fog róla, majd egy két honatya előáll az ötleteivel. De úgy vagyok mindezzel, mint az egyszeri ember az ufókkal: hiszem ha látom. Erről beszéltek már 2009 augusztusában (hogy a következő év októberében 5 minisztériummal lesz kevesebb – ez is késik, mint anno az adai híd), 2010 februárjában, majd rövid csend után decemberben megint feléledt a népmese, így nem kerülhette el a szerb államfő újévi interjúját sem. Igen, szerinte is el kell gondolkodni a minisztériumok csökkentésén, de előbb más, sokkal fontosabb dolgokat kell elintézni, mint például a 2008-as választási ígéretek betartását. Meg a politikai rendszer is úgy rossz, ahogy van. Hohó, itt van a kutya elásva.
Ha valamiben Szerbia megelőzi a nála több mint 1,3 milliárd lakossal népesebb Kínát, akkor az a minisztériumok száma, hiszen ott 24 miniszter van, nálunk 25, de példálództunk Indiával is, ahol 1,2 milliárd lakos tart el 50 minisztert. Na de, mielőtt belemennénk a szőrszálhasogatásba, hogy nem a miniszterek száma a lényeg, mert 5 miniszterrel és további számtalan államtitkárral működő államapparátus is ugyanannyiba kerülhet a polgároknak, vagy éppen semmivel sem lenne hatékonyabb, vegyünk egy mély levegőt, hiszen nem (csak) erről szól szappanoperánk. Közelednek a választások, és lényegében az elmúlt két és fél évben nem történt semmi, csupán annyi, hogy vízum és pénz nélkül utazhatunk Európába. Majd elfelejtettem, kaptunk több ezer kérdést is, hát ikszelhetünk. A munkanélküliség közben növekszik, a gazdasági válság tovább szomorít bennünket. Akinek jó esetben munkahelye van, ott a minimálbér felét elmismásolja a tulajdonos. Ha nem tetszik: menj, keress mást, az állambácsi úgyis munkahelyeket ígér. Reggelig sorolhatnánk a bajokat.
Egy olyan helyzetben, amelyben a parlamenti ellenzék inkább obstruktív mint konstruktív, négy év alatt sem lehet sokat tenni, nem hogy kettő. Mindezt fűszerezzük meg a bársonyszékekhez való ragaszkodással és azzal, hogy a kormányoldali koalíció épphogy biztosítani tudja a többséget, láthatjuk, hogy a kormányátalakítás terve csak szájhagyomány útján fog terjedni. Írott terv és tett nem lesz belőle. Nem lesz, ugyanis egy ilyen helyzetben senki sem lehet felesleges, hiszen ha leváltanák, ő is félrerakatna néhány szavazókártyát és döntésképtelen lenne a parlament. Ez pedig alig másfél évvel a választások előtt és pár héttel az állami költségvetés elfogadása után merő öngyilkosság lenne. Ez még az ellenzéknek sem felelne meg, hiszen egy rendkívüli választás esetén hirtelen válságmegoldó tervvel kellene előállnia, nem pedig papagájként ismételni a betanult lejáratókampányát. Hát igen, ezért vagyunk félig kész ház, vagyis inkább kártyavár, ahol senki sem felesleges.
Az óra indul, maradt valamivel több, mint egy év bizonyítani és ígérgetni. Mi pedig 2012 tavaszán majd szépen elmerengünk, hogy maradunk inkább és megnézzük kedvenc szappanoperánk következő részét, vagy pedig elmegyünk statisztának a sajátunkba, és amikor az urnába dobjuk a lapot, a delfinekhez hasonlóan azt üzenjük a világnak: Viszlát, és kösz a halakat!
