Úgy általában semmi sincs, főleg munkahely, de lassan több városban a távfűtés és a vasúthálózat is valahol a vízben való feloldódás és légneművé válás között ingadozik – legalábbis a személyvonatok légiesen tervezett, olykor „csak azért sem” induló járatait szemlélve –, mi meg eltökélten menetelük, hogy elnyerjük majdani jutalmuk, fejünket felszabadultan ráhajtva az Európai Unió fátyollal fedett keblére.
Eközben a betegek reggel hat órakor már sorban állnak az egészségháznál, és ellenségesen méregetik egymást, hogy ki érkezhetett előbb, mert a háziorvos délután „szabály szerint” csak meghatározott számú beteget fogadhat, Jeremić pedig újra megfenyítené a montenegrói nagykövetet, mert az adriai államnak – teszem hozzá – fontos a kapcsolatáttartás Koszovóval. A modern cirkusz receptje szerint megint hazazavarjuk három hónapra déli szomszédunk nagykövetét, miközben azt tervezzük, hogy autóutat építünk nekik, felújítjuk a vasúthálózatukat, és újraépítünk egyik kikötőjüket is. De az (ál)patriotizmus, a gerjesztett nemzeti eszmékhez való görcsös ragaszkodás által beárnyékolt büszkeségtudat fontosabb a józan észnél is.
Lépten-nyomon személyiségszakadásba ütközünk, a kormány látszólag összehangolatlanul cselekszik, folyamatosan udvarol az ország nacionalista gondolkodású polgárainak. Ez szükséges is, hiszen messze nem olyan erős a hatalmi koalíció, mint azt állítja, láthattuk, miként izzasztotta meg őket 4 vajdasági magyar parlamenti képviselő, a Liberális Demokrata Párt pedig szereti a saját útját járni. A Szerb Radikális Párt kétségkívül politikai bohóccá vált, az egykori párttársuk komoly ellenfele lett a demokratikusnak „mondott” erőknek. Kellenek a szavazatok.
A történelem bebizonyította, hogy az EU-ban élhető eszme a nacionalizmus. Bizonyítéka ennek Szlovákia – ezt láthatjuk például a szlovák nyelvtörvény körül kialakult vitában is –, Románia sem kisebbségbarát államként került be a köztudatba és az unióba, de a nyugat-európai államok sem mentesek a – globalizmus elleni válaszként is értelmezhető – nacionalizmustól. Láthattuk, hogy Magyarország a világpolgár magabiztosságának tudatával kísérelt meg belépni az európai közösségbe, de mégsem mentes a problémától. Ez a két modell vár Szerbiára is, és oktalanság lenne azt feltételezni, hogy ezek után a világpolgárság eszméjét ráerőltetik a polgárokra.
„A jövő század összecsapásai valószínűleg etnikai jellegűek lesznek, és nem azon fordulnak meg, hogy ahol lejátszódnak, ott több vagy kevesebb demokrácia és pluralizmus lenne” – írja 1992-ben egyik esszéjében Molnár Tamás Amerikában élő filozófusprofesszor. Ékes példája ennek, hogy a szorongásérzet Európában – és kiváltképp a mesterségesen létrehozott nemzetállamokban – jelenleg abból táplálkozik, hogy a határok megnyitása és a nemzeti ellenőrzés megszüntetése a nemzetek olyan mozgását és áradatát eredményezi, amely veszélyezteti az eredeti lakosságot, annak földjét. Mindez érthető, hiszen az archaikus gondolkodás a (szülő)föld nélküli embereket, népeket mindig is lelketleneknek, veszélyeseknek tartotta. Azonban egy mesterséges államszövetségben pulzáló idegenfélelem, azaz a bizalmatlanság csupán káoszt és széthullást eredményezhet.
