Térj be, kedves Olvasó, hacsak egy negyedórányira is ebbe a fogadóirodába. A hőmérséklet kellemes, főznek kávét, rendelhető üdítő, a terem egyik felében pedig dohányozni is lehet. A falakon mindenütt képernyők: mérkőzések, eredménylisták. A halk zsongásból kiszűrődnek az asztaltársaságokból érkező párbeszéd-foszlányok: megtorpan-e a Real, megtömi-e a Barcelona több mint három góllal az ellenfelét; amott azt latolgatják, a holland másodosztályban mire viszi a listavezető, esetleg milyen eredmények születhetnek a svéd hokibajnokságban, az amerikai kosárlabdázóknál, vagy az éppen most zajló kézilabda-világbajnokságon.
Az asztalokon azonban nem látunk szerencsepatkót, négylevelű lóherét, szerencsemalacot, akasztott ember köteléből egy darabot vagy aranyhalat, ezek a jelképek tehát hiányoznak, a játékosok – hogyan is hívhatnánk őket másként – tehát valami másban bíznak. Mert amióta csak létezik szerencsejáték, matematikusok, szerencsejátékosok és az örök álmodozók rendre kutatják a tuti számítás, a biztos tipp titkát. De hogyan is pontosíthatnánk a szerencse fogalmát?
Tartja magát a tétel: szerencsés az az ember, akinek a sorsát valamilyen véletlen körülmény vagy ezek láncolata jóra fordítja. A régi görögök a véletlent igencsak megbecsülték, közvetítésük révén pedig aztán a rómaiak is: Fortuna lett a boldogság, a siker és a szerencse istennője, tőle reméltek gazdaságot és szabadságot. Plinius a véletlen szerencsét isteni hatalomnak tartotta. Fortuna azóta is köztiszteletben áll, bár egyes filozófiák óva intenek. A taoista tanítás például a siker vágyát a bukástól való félelemmel egyenlíti ki, hozzátéve azért, hogy: „az a művelt ember, aki siker esetén nem hisz a sikerben, de bukás esetén nem bizonyos a bukásban”. Ismét mások viszont úgy vélik, a szerencse nem más, mint a felkészültség találkozása a lehetőséggel. S talán nem tévedünk mi sem, ha azt állítjuk, a szerencsével való kacérkodás: játék.
J. Huizinga a Homo ludens című könyvében a játék általános ismertetőjegyei közül a feszültséget és a bizonytalanságot emeli ki, valamint a kockázatot, a tétre menő játékok esetében pedig a versengést és a nyereségvágyat. De a nyereménynek mi az eshetősége? Spinoza arra utal, hogy a valószínűségi cselekvés az ökonomizmus és a pragmatizmus következménye, Pascal pedig (a Gondolatok c. könyvében) a valószínűségről a következőképpen vélekedik: „Hozzá mindenki tehet, el nem vehet belőle senki”.
Tudjuk, a több héten vagy hónapon át tartó halmozódás esetén tájékunkon is rendre felüti a fejét a lottóláz, holott a mérhetetlen mennyiségű főnyeremény lottószámai eltalálásának szinte minimális a valószínűsége. Úgy általában mégis sokan lottóznak, vannak, akik mindig azonos számsort játszanak meg, például maguk, szüleik, gyermekeik születési paramétereit, de akad olyan lottózó is, aki dobókockákkal dobja ki a „nyerő” számokat, a másik meg agykontrollozik, úgy próbálva „megálmodni” azokat. Mindezek ellenére a lottózás inkább amolyan vakszerencsés, passzív játéknak tekinthető, hiszen alig mutatható ki benne kreativitás (esetleg a legtöbbször vagy legritkábban kihúzott számok figyelemmel kísérése minősülhet annak). Ezzel szemben a sportfogadás már komolyabb hozzáértést feltételez, a bajnokságok, sportesemények rendszeres követését, egy-egy csapat vagy játékos pillanatnyi formájának ismeretét és a háttérkörülményekben való tájékozódást.
Az ember úgy gondolná, amikor egyre kifejezettebb az elszegényedés, ezzel párhuzamosan megemelkedik a fogadóirodák forgalma is, hiszen „már csak a szerencse segíthet”. A körkérdésünkre adott válaszok viszont azt bizonyítják, hogy olvasóink túlnyomó többsége nem igazán bízik a véletlenben, a lottózást és a sportfogadást (léteznek persze más szerencsejátékok is) egyszerűen pénzkidobásnak tartja. Ez utalhat egyfajta racionalitásra is: a saját magunk által elvégzett munka és a törekvéseink értékelésére. Tapasztalatunk szerint egyébként még azok esetében is, akik rendszeresen vagy időnként töltenek ki egy-egy tippszelvényt, inkább a játék igénye meg a szórakoztató időtöltés dominál.
Egy perzsa sah egyszer így utasított vissza egy angol lóversenyre való meghívást: „Köszönöm, de úgyis tudom, az egyik ló gyorsabban fut, mint a másik”. Hát igen. De melyik győz mégis? Ezt eltalálni mégiscsak szórakoztató. És esetleg még nyerhetünk is rajta...
