Bizonyára lehet valamilyen összefüggés a nációk mentalitása meg a madárijesztők külleme között. A kínai szárnyas-riasztó például abba a régi, kissé katonás munkazubbonyba bújt, és szalmakalap fityegett a fején. Úgy szűk negyedszázaddal ezelőtt. Időközben bizonyára ő is korszerűsödött, merthogy sok minden megváltozott ebben a távoli, hatalmas országban. Mint ahogyan nálunk is.
Akkor – a Magyar Szót képviselve – a prishtinai RTV igazgatóhelyettesével és a Zágrábi Rádió főmunkatársával utaztam együtt –, ma például egy ilyen összetétel úgyszólván elképzelhetetlen. A gépünk helyi idő szerint este tíz óra tájban érkezett meg, a repülőtérről minibuszunkkal Peking felé tartva az út menti ívlámpák alatt – nyilván a villanyáramot spórolandó – a kihelyezett asztaloknál családokat láttunk békésen üldögélve; vacsoráztak, kártyáztak, sakkoztak. Másnap reggel ébredés után azonnal felhúztuk a redőnyt, nos, a magas emeleti ablakból lenn tizenkét sávos úttest, hat sáv jobbra, hat meg balra. Tele biciklisekkel. S amikor a villanyrendőr zöldre váltott, a tengernyi kerékpárhad megindult, mint valami véget nem érő folyam. Autó egy sem, illetve néhány perc múlva kettő vagy három. Néhány nap múlva kísérőnk gardírozásával egy teljes délelőttön át utaztunk vonaton valami távoli faluba. Akkor láttam a madárijesztőket a szétterülő rizsföldeken. Meg a hatalmas bölényeket. Maga a falu rendezett volt, a ház is, ahová – bizonyára alapos előzetes egyeztetés alapján – beinvitáltak bennünket. A kissé félszeg házaspár mosolyt erőltetve mutatta meg az egyszerű bútorokkal berendezett emeleti hálószobát, majd a földszinti konyhában telepedtünk le. Az is igen egyszerű, ugyanakkor példás rend és tisztaság. Beszélgetés közben a tizenéves fiuk jelent meg hirtelen, s a kamrából egy kerékpárt tolt ki mellettünk az udvarra. Kisvártatva – hogy jól szemügyre vehessük a nyilvánvaló státusszimbólumot – a bringát visszavitte a mellékhelyiségbe. S eltűnt – ennyi volt a szerepe.
Mindez a napokban jutott eszembe, amikor véletlenül ráfutottam egy MTI-hírre. Amely szerint a regisztrált autók száma 2011-ben Kínában meghaladta a 100 milliót, a városok között pedig Peking a listavezető. Az információ arra is kitér, hogy a tavalyi évben közel 15 millió darabbal nőtt a forgalomba kerülő gépkocsik száma, ami most volt először több a motorkerékpárokénál. Ugyanakkor a motorkerékpárokat is magában foglaló motoros járművek száma országosan elérte a 225 milliót, az elmúlt öt esztendőben pedig az e járművekre kiadott vezetői engedélyek száma évente majdnem 20 százalékkal bővült. A továbbiakban aztán kiderült, hogy Rolls-Royce-ból a gyár 107 éves fennállása óta tavaly gyártottak a legtöbbet, ez tehát a csúcs, ám ezek a luxusautók mindenekelőtt Kínában találtak gazdára, amely ezzel megelőzte az Egyesült Államokat. Így aztán azon már meg sem lepődtem, hogy 2011-ben a General Motors Co. – Kína legnagyobb külföldi autógyártója – 8,3 százalékkal növelte forgalmát az azt megelőző évhez képest, a Volkswagen AG szuperluxus Bentley márkájából pedig az elmúlt 92 évben először tavaly nem Nagy-Britanniában, hanem Kínában adták el a legtöbb darabot.
Egyedül azt találtam méltánytalannak, hogy az MTI híradásából teljességgel kimaradtak a kerékpárok. Merthogy azokkal meg mi van? Már csak a szegényebb népréteg kerekezik? És vajon hányan rendelkeznek korszerű, sebességváltós járgánnyal? Jó lenne ezt is tudni, hiszen negyedszázad mégiscsak nagy idő. Másfelől viszont megdőlni látszanak ugyanakkor Mo Ti tanai, igaz, ő a távoli messzeségben élt, valahol az időszámításunk előtti V. század második felében. Az érvelés logikájának meghonosításával tulajdonképpen igazi filozófiát teremtett Kínában. Egyik alapelve a mértéktartás –, ám a folyamatok mintha nem ezt az utat követnék. A Mértéktartás a fogyasztásban (cie jung) című fejezetben Mo mester minden rövid példabeszéd után – némi kis variációkkal – megismétli figyelmeztető mondatát, amely a funkcionalitást hangsúlyozza a külcsíni cicomázással szemben. Erre int például a ruhakészítés és a házépítés esetében is, hovatovább a hajók és a kocsik készítésénél szintén. És végül elmaradhatatlanul hozzáteszi: „Mindazt, ami csak szép, de nem tölti be feladatát, el kell vetni”. Úgy gondoljuk, Mo Ti ma semmiképpen sem ülne be egy Rolls-Royce-ba, esetleg kerékpárra pattanna. Bár ily módon könnyebben megszemlélhetné például a madárijesztőket is.
