A nyugati politológia és a közvélemény korunk egyik legnagyobb vívmányának az állam és az egyház különválását tartja. A két intézménynek minden időben – legyen szó akár Egyiptomról, Mezopotámiáról, Rómáról vagy a Kolumbusz előtti Mexikóról – szorosan összekapcsolódott funkciója és sorsa, ami természetesen nem azt jelenti, hogy egymással békességben, konfliktusok nélkül éltek volna, hanem azt, hogy általános érdekeik és közügyi hivatásuk egybevágott.
A nyugati politikai társadalom korai szerveződéséről nagyjából két modern elmélet létezik. Az egyik elképzelés szerint a királyi és a főpapi funkciók nem különültek el, a király szakrális, az istenséggel, istenségekkel közvetlenül érintkező, sőt esetenként istenként tisztelt személy volt. A másik elképzelés szerint – amely Georges Dumézil francia vallás- és mitológiatörténész nevéhez fűződik – már a törzsekben elkülönült a királyok-harcosok osztálya, a papi osztály és a kézművesek-parasztok-kereskedők osztálya. Ebben a nyugati hármas társadalomstruktúrában – amelyhez hallgatólagosan negyedik komponensként a családot is felvehetjük – az állam és az egyház együttesen egyfajta fegyelmezési, korlátozási funkciót töltött be. Azonban az újkorban a tudomány és a városiasodás nyomán a liberális ipari ideológia került felszínre, amely először az állam és az egyház dominanciáját kérdőjelezte meg elméletben, majd meg is támadta azt. A liberális társadalom fő célkitűzése az egyház és az állam szétválasztása lett, hiszen a „trón” és az „oltár” szövetsége nem fikció.
A civil társadalom többek között arra törekszik, hogy az állam szerepét korlátozza, csökkentse, hogy az csupán a társadalom végrehajtó szerve, ügyvivője legyen. Az egyházzal pedig olyan szerződést íratna alá, amellyel teljes mértékben eltörölné az egyház beleszólási jogát a közösség mindennapjaiba.Azonban az egyházat még a kommunizmus sem tudta felőrölni, hiába mondta anno Marx, hogy az egyház a nép ópiuma. Oroszországban hiába romboltak le templomokat, hiába börtönöztek be vagy lőttek le papokat, a vallásosság megmaradt, hiszen a közösség tagjai vágynak a transzcendens után, kiváltképp, ha az egy szervezet.
A kommunizmusban többé már nem Istenben hittek, hanem az ideológiában, és annak személyes megtestesítőjében, például Leninben vagy Titóban. Ezért maradhatott életben a nép vallásossága, és ennek bizonyítékaként elég csak meghallgatni a szocreál verseket, indulókat, megnézni a szobrokat, vagy emlékezni, miként lógott a közintézmények falán a bálvány képe. A kommunizmus nem eltiporta ellenségét, hanem magába szippantotta, hasonlóképpen a civil társadalomhoz, amely később a vesztét okozta. Az intézményes egyház elsatnyulása viszont azt vonja maga után, hogy többek között szektákban, izmusokban, vagy valamiféle művallásokban: szabadkőművességben, planetáris kultúrában, a technológiában, pénzben törjön felszínre a vallásosság.
A kommunizmus után nagy űr támadt a társadalomban, újból megbomlott az egyensúly, aminek következtében az addig „ateista” polgárok hirtelen „hívők”, vagyis inkább vallásosak lettek. Ezt Szerbiában fokozta azt is, hogy a Szerb Pravoszláv Egyház nemzeti egyház, vagyis valaki akkor is pravoszláv, ha nincs megkeresztelve, de szerb nemzetiségű. Ezt megerősíti az a tény, hogy a szerb pátriárkát sokszor nemcsak az egyház fejeként, hanem a nép vezetőjeként is említik. A kommunizmus után tömegével keresztelkedtek vissza az emberek, megerősítve a pravoszláv egyház társadalomban betöltött szerepét. A 90-es évek balkáni háborúiban tanúi lehettünk, hogy a pravoszláv egyház egyes tagjai igenis a nép vezéreként viselkedtek – akkor is, amikor a kereszt helyett más fegyvert is használtak. Egy megerősödött, társadalmat befolyásolni tudó szervezetet viszont az állam nehezen tud kikerülni, kiváltképp ha a demokrácia útjára később lépett rá, mint az. Alkotmányunk kimondja, hogy Szerbia szekularizált állam, viszont a „szabad államban szabad egyház” ideológia a gyakorlatban kérdésessé vált. A pravoszláv egyház ugyanis jelentős politikai tényező kíván lenni, és ennek érdekében a tömegekbe kapaszkodik. Legnagyobb félelme történelmi központjának elvesztése – mert hogyan lehet hinni egy olyan egyháznak, amelynek Istene engedi elveszni a gyökereket?! –, valamint a szekularizáció.
Szerbia azonban az Európai Unió felé közeledik, így nem tudja elkerülni a változásokat. Talán ennek egyik megmosolyogtató példája, hogy a Facebook közösségi oldalon megalapított Szerbiai Ateisták Csoportja végül bejegyzett egyesületté vált. Nem a vallásokkal és a hívő emberekkel fordulnak szembe, hanem a szekularizációt mindinkább el nem ismerő pravoszláv egyházzal. Nem fogadják el az egyház nemzeti alapon történő misszióját, társadalomra történő nyomásgyakorlását, a szent szövegekre hivatkozó erkölcsi téziseket, a nemzeti gyásznapot egy egyházi főméltóság halála miatt, valamint a vallás és a nemzetiség összekapcsolását. És nem hisznek Isten létezésében. A vallási ünnepeket elvetik, csak a február 15-ét, az államiság napját ünneplik, azonban a sajtó szerint kérvényezni fogják, hogy két Darwin-napi ünnepük/emléknapjuk, Charles Darwin születésnapja, vagyis február 12-e és a Fajok eredetének megjelentetési napja, november 15-e a pravoszláv szlavák mintájára számukra munkaszüneti nap legyen.
Néhány évvel ezelőtt Liljana Čolić, akkori oktatásügyi miniszter betiltatta volna Darwin tanait az iskolákban, mivel mélyen vallásosnak tartotta magát. Az ellenzéki pártok ekkor a miniszter asszony leváltását követelték, ugyanis szerintük kezdeményezése évszázadokkal vetette volna vissza a szerb társadalmat. Talán most Darwin elégtételt kaphatna sérelméért, de szemmel láthatóan a trón és az oltár különválása csak papíron történt meg.
