Elsőre túlzásnak tűnik kijelenteni: mindenki sztrájkol. Legalábbis sztrájkolni akar. A rendőrök, a pedagógusok, az egészségügyesek. Ezzel van tele nap mint a nap az újság, a csapból is elégedetlenség folyik, Belgrádban is (részben ezért) tüntettek. Az emberek kivesézik egymás gondját, azt, hogy menyire rosszul tudnak megélni, mennyivel kellene többet keresni, hogy jobban éljenek, ne adj isten, az idén ne csupán a horvát tengerpartra jussanak el nyaralni, hanem a gazdagokhoz hasonlóan a francia Riviérára, na meg síelni is kell, hiszen menő.
Aki meg nem tartozik az állambácsi gyűjtőernyőjébe, az csak hallgat magában, netalán morog, de inkább toporzékolna, miközben nem szabad hangosan beszélni, mert a munkahely manapság nagy kincs, még ha éppen nem is fizetős. Sztrájkolna ő is, a csillagokat is leimádkozná az égről, hogy a 30 évvel ezelőtt megkezdet családi ház építését befejezze, az éppen nagykorúvá vált Yugóját Puntóra cserélje, vacsorára pedig többé ne az ebéd maradékát tálalja.
A nincstelenek pedig tovább nélkülöznek, még ha saját hibájukon kívül is kerültek az utcára, mert ilyen is van. Ha észre vesszük, ha nem – az esetek többségében talán az utóbbi kijelentés módosított változata állja meg a helyét, vagyis nem akarjuk észrevenni – vannak hajléktalanok. Kisebb településen, faluhelyen nem szembeötlő, hiszen valakinél mindig meg tudja húzni magát, eljár napszámba, de van, hogy otthagyja szívének különösképp fontos szeletét és egy nagyváros sikátorában épít magának kartondobozból kunyhót. Igen, Ő a szemeteskonténerek jó ismerője, valaki, aki talán egykoron tanár volt, csak nem volt kapcsolata, esetleg hibázott és elbukott, kiforgatták a vagyonából. Mert nem feltétlenül alkoholista, drogos semmirekellő mindegyik nincstelen, ezt csupán a saját előítéleteink diktálják sugallják. Habár az igaz lehet, hogy bódultan sokkal könnyebb szembenézni a jéghideg téllel.
A legnehezebb talán az első pillanat, amikor utoljára csukjuk be az ajtót, ahol eddig éltünk. Az embernek nincs semmije azon kívül a ruhán kívül, amit visel, vagy egy zacskóban tárol. Szembe kell nézni a valósággal, az utcával, el kell dobni az önérzetet, hogy a mások által romlottnak minősített és kukába hajított élelmiszert megegyük és élni tudjunk alapvető tisztálkodás nélkül. Esetleg kéregessünk. Az emberek pedig átnéznek rajtunk, rosszabb esetben megvetéssel kevert fintorgással elfordulnak tőlünk. Mit tehet ilyenkor az ember?
Kiáltson dühösen, átkozódjon, vagy sírjon? Ki fog segíteni? A szociális szféra? Megváltást nem fog hozni, az biztos, lakást, munkát nem fog adni. Kinek kiáltson a saját bűzétől megcsömörlött, éjszakákat nem alvó, kenyeret napok óta nem ízlelő ember, ha nem az egész világnak, Istennek. Aki már végleg feladta, az csöndben, kétségbeesésében megszégyenülve elmenekült az e világiak elől a remélt érzéstelenségbe. A még reménnyel élők pedig, mielőtt végleg megtörne akaratuk, vagy elméjük, még egy utolsót kiáltanak. Csak az a baj, hogy nem hallja meg őket senki. Vannak kivételes esetek, mint például az a férfi, aki pénteken a szerkesztőségünkbe bedobott egy rövid levelet, melyben megírta nekünk, hogy Szabadka főterén felgyújtja magát. Megjelent, oldalazva kerülte el a rendőröket, mintha azon gondolkodna, fedje-e fel magát, vagy sem. Kialvatlan szemei megtörtnek tűntek, benzinje nem volt, csupán gyufája. Igazoltatáskor gépiesen adta át igazolványát. Nehezen hihető, hogy felgyújtotta volna magát. Közrend veszélyeztetése miatt bekísérték. Aznap vélhetőleg meleg szobában aludt, még ha rácsok mögött is. Hogy miért is csinálta, nem kell sokat agyalni: segítséget kért. Segítsetek, itt vagyok!
Tetszik nekünk vagy sem, két részre válik a társadalmunk. A gazdagok gazdagabbak lesznek, a szegények pedig szegényebbek. És egyesek az utcára kerülnek. Ezen pedig nem fognak sokat segíteni a több ezer eurós gépkocsikban furikázó kiváltságosok, a valóságot (sokaknak) havonta meghazudtoló országos átlagfizetési kimutatások, a kamerák mögött vasalt ingben különböző üzenetekről szónokló méltóságok, sem az íróasztal mögött kuporgó éhenkórász firkászok. A nincstelenné válók partra vetett halként kiáltoznak továbbra is segítségért.
