Tisztaszívűség

Kedves atya!
Kosztolányi szavai ragadtak meg bennem a minap. Miközben az Édes Annát kommentálta, így fogalmazott: „...a legnagyobb erény a lényegbeható, figyelmes tisztaszívűség, mert többet, gyökeresebbet úgysem tehetünk itt a földön.”
Valóban fontos a tisztaszívűség? Vagy az már a múlté? A ma embere másmilyen? Ön hogyan látja? Sajnos kevés ilyen emberrel találkozom. Több ármányt, fondorlatot látok, mindenféle trükköket, taktikákat. Egyesek a céljaik eléréséhez nem vetemednek semmilyen eszközt sem felhasználni. Kérem, írjon arról, hogyan legyünk tisztaszívűek. Köszönettel, Vera.

A tisztaszívűség ellentéte a tisztátalanság. Erről Jézus így beszél: „Ami az emberből kijön, az teszi tisztátalanná az embert. Mert belülről, az emberek szívéből erednek a gonosz gondolatok, házasságtörések, lopások, gyilkosságok, hűtlenség, kapzsiság, gonoszság és csalárdság, kicsapongások, irigység, káromkodás, kevélység és esztelenség. Mindez a rossz belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert.” (Mk 7,20-23)

Jézus elsősorban az ember szívét akarta tisztává tenni, vagyis olyanná, hogy a szívéből csak szeretet fakadjon. A tiszta szívből erednek a jó gondolatok, „a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás”. (Gal 5,22)
Egy zsoltárima éppen a tisztaszívűségért könyörög Istenhez: „Tiszta szívet teremts bennem, Isten, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!” (51,12)

Istennek erre a könyörgésre válaszként a legnagyobb parancsot adja: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből! Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! (Mt 22,37)

Pál apostol is ezt tanítja: „Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak azzal, hogy egymást szeretitek, mert aki felebarátját szereti, teljesítette a törvényt. Azt ugyanis, hogy ne törj házasságot, ne ölj, ne lopj, hamis tanúságot ne szólj, ne kívánd meg a másét, és ami egyéb parancs még van, újra egybefoglalja ez az egy ige: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A törvény teljesítése tehát a szeretet.” (Róm 13,8-10)

A tisztaszívűség fontos a házastársi és a szülői szeretetben. A párkapcsolatban, a családi kötelékekben lehet szeretni tiszta szívvel vagy tisztátalan szívvel, a szeretet lehet tiszta vagy tisztátalan.

A tiszta szívű ember önátadó szeretettel szeret, a tisztátalan szívű birtokló szeretettel.
A tisztátalan szeretet a másik megkívánása, ahogyan azt a Tízparancsolat tiltja: „Ne kívánd meg a másik házastársát!” Ez a birtoklás vágya: megszerezni, meghódítani a másikat, a tulajdonná tenni, és rendelkezni vele kény-kedv szerint, a testi vágyakat kielégíteni vele. A birtoklásvágy az ösztön erőszakosságával működik a tisztátalan szívűben: zsarol és kényszerít. A zsaroló és kényszerítő eszközök a hamis dicséretek, bókok, hízelgő szavak. Azután jön a csábítás a sokféle szexizéssel, kacérkodással, szemérmetlenséggel. Ezt követi az engedékenység, a kéjelgés és a megvesztegető ajándékozás. Mindez beletorkollik a molesztálásba, szexuális zaklatásba, megerőszakolásba.
Miután a tisztátalanul szerető ember birtokba vette a megkívánt személyt, hazaviszi, bezárja a házába, megfosztja a szabadságától, egy tárggyá teszi, amit kizárólag ő birtokol. A továbbiakban féltékenyen őrzi, úgy tekinti, hogy másnak nincs joga rá, senki másé nem lehet. Ebben a magatartásban megszállja a tisztátalanság ördöge: úgy rátapad a birtokba vett személyre, mint a ragály a testre, tisztátalan, fertőző lényét beleolvasztja a másikba, annak a lénye és énje eltűnik, és ő lesz neki a lénye és az énje. Így egészen birtokba veszi, egészen az övé lesz a teste is, a lelke is.

A tiszta szeretet az odaadás vágya, ahogy az isteni főparancs mondja: „Szeresd embertársadat, mint saját magadat!” Az odaadás vágya arra készteti a tiszta szívű embert, hogy feláldozza magát a másikért, odaajándékozza magát neki, és mindenben a rendelkezésére bocsássa magát.

A tisztán szerető ember csodálja a neki tetsző személyt, Isten remekművét látja benne, akit Isten ajándéknak teremtett az ő számára és mások számára. Vele Isten azt a szükségletét elégíti ki, hogy legyen valakije, akit végtelenül szeret, akiben kifogyhatatlan kedve és öröme telik. Azt mondja neki: „Otthont és jólétet teremtek neked. Szükségem van arra, hogy szeresselek és boldogítsalak, mert e nélkül a szeretet nélkül nem tudok élni. Nem leszek boldog, ha nem szerethetlek, ha nem boldogíthatlak, ha nem biztosíthatom neked a jólétet!”

A tiszta szívű ember ezt a szükségletét, hogy szeressen és szeretve legyen, szabadságban, kényszerítés nélkül valósítja meg. A személyt, aki neki tetszik, szabadon akarja hagyni, hogy azt tegye, amire Isten hívja őt, amit neki Isten szándéka és rendeltetése szerint kell tennie.

A tiszta szeretetnek ezt az ajándékozását a következő eszközökkel viszi végbe: őszinte, nyílt, egyenes szerelmi vallomásokkal; kedvességgel, gyöngédséggel, tapintatossággal, szemérmességgel; irányítással, vezetéssel, tanítással, neveléssel; szolgálatkészséggel, áldozatvállalással, önfeláldozással.

Ha a célját – azt, hogy úgy szeresse a másikat, mint önmagát – elérte, és az a másik is tiszta szeretetben neki akarja ajándékozni magát, akkor úgy tekinti, mint jegyesét, hitvesét, gyermekét, akit Isten rá bízott, hogy az Ő tiszta szeretetével szeresse, hogy minden szükségletéről gondoskodjon, otthont és jólétet teremtsen neki.

Odaadja neki, amije van, megosztja vele mindenét, amit birtokol. Ügyel arra, hogy továbbra is Istené legyen, buzdítja, hogy imádja, szolgálja, hallgassa és szeresse az Istent. Biztatja, hogy a felebarátait úgy szeresse, mint önmagát: tisztelje, védelmezze, gondozza őket, dolgozzon értük, boldogítsa őket. Tudja, hogy Isten az ő számára is éltető gyökér, biztonságot és reményt merít az istenhitből, és azt tudja, hogy a felebarátok szeretete kibontakoztatja minden képességét és erényét.

Másoknak ajándékozza, mint Isten ajándékát az emberiségnek. Úgy tekinti, hogy értékére, szépségére, jóságára másoknak is joga van, és örül annak, hogy szeretik és értékelik. Küldi őt mindenkihez, akinek a javára lehet. Nagy szívvel befogadja az ő szeretteit. Így egy nagy család jön létre körülöttük, egy közösség, amely az egyház kicsiben.

Ezzel a nagylelkűséggel fénybe öltözik, tisztán átragyog belőle az isteni szeretet fénye és tisztasága. Olyan lesz, mint Szűz Mária, akinek a lényéből Isten végtelen szeretete, a Szentlélek sugárzott isteni Fia, Jézus iránt. Ezt a természetfeletti szeretetet, ezt a tisztaságot árasztja a világra, s ahol ő jár, ott az élet kivirágzik.

Ez a tiszta szeretet embert szülő és embert újjáteremtő szeretet. Aki tiszta szívű, azon keresztül az Atyaisten szüli meg az ő Fiát, az ő fiait, az új „jézusokat”, Jézus pedig, a Fiúisten rajta keresztül újjáteremti, feltámasztja az embereket.

Ez a tiszta szeretet a hitvesi, a szülői, a testvéri kapcsolatot szentháromságos szeretetközösséggé teszi:
az egyik olyan, mint az Atya, aki egész lényét ajándékozza a Fiának, a másik olyan, mint a Fiú, aki egész lényébe befogadja az Atyát és visszaadja magát neki, s mindez a Szentlélekben, a kölcsönös szeretetben történik, aki szabadon áramlik a két egymást tisztán szerető lény között.

Akik tisztán szeretik egymást, azok elveszítik magukat a másikban, és teljes egészében megtalálják önmagukat a másikban.
A tisztán szeretők életmottója: Te bennem, én benned!

Ez az isteni szeretet, ez a krisztusi szeretet. Jézus a tanítványainak ezt a szeretetet parancsolta: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,12-13)
Tisztaszívűségre, tiszta szeretetre csak azok képesek, akik tanítványként befogadják és megtartják Jézus parancsát.