Szerbiában nemigen múlnak el választások komoly meglepetések nélkül. Így volt ez most vasárnap is, köztársasági szinten mindenképp.
Talán még maguk a demokraták sem reménykedtek ilyen jó eredményben, mint amit sikerült elérniük. Nem is annyira maga a számszerű eredmény imponáló, hanem az „örökös” vetélytárs radikálisoktól való elrugaszkodás, az egymás közti távolság növelése, amire viszont nyilván ez utóbbiak nem számítottak. Arról, hogy demokrata szempontból a helyzet mégsem annyira rózsás, már nem ők tehetnek, hanem a többi részeredmény alakulása. Mert itt jön a parlamenti választás harmadik nagy meglepetése, az pedig a szocialisták látványos előretörése. Persze, ezen a ponton nyilván mindenki a saját ízlésének és szókincsének megfelelően kommentálhatja azt a tényt, hogy a Slobodan Milošević nevével óhatatlanul összenőtt párt, mindazok után, amit a kilencvenes években művelt ezzel az országgal, most, nyolc évnyi szünet után ismét fontos politikai tényezővé vált, de a lényegen ez mit sem változtat: ők itt a mérleg igazi nyelve, akik ennélfogva ismét eldönthetik, milyen irányban haladjon tovább ez az ország.
A lehető legegyszerűbb, legkézenfekvőbb és mindenkit leginkább érdeklő kérdés most persze az: mi lesz? Nem kétséges, hogy Európa és az úgynevezett „nemzetközi közvélemény” milyen kormányt szeretne látni Szerbia élén, mint ahogy az sem, hogy a politikába belefáradt hazai közvélemény mielőbbi, gyors megoldást szeretne. Jósolni szinte lehetetlen, de az én jóslatom a következő: hosszú, mindenkinek az idegeire menő, a határidőket a végletekig kihasználó alkudozássorozat lesz a lehetséges koalíciókról, majd az utolsó pillanatban, öt perccel éjfél előtt létrejön valamiféle kényszerkoalíció. Azaz három-négy hónap bizonytalanság, átmeneti időszak a valamiből a nem tudni, mibe.
A választások minden szintjébe maximális célkitűzésekkel belevágó Magyar Koalíció általában véve tisztességes eredményt ért el. Valószínűleg ez, a „tisztességes eredmény” a legtárgyilagosabb minősítés. Ami történt, az ugyanis nem kirobbanó siker, és semmiképp sem kudarc. Az eddigi három VMSZ-es helyett ezentúl négy koalíciós képviselő lesz majd a köztársasági parlamentben, ami kevesebb, mint amennyit célul tűztek ki, de több annál, ami eddig volt. Az új tartományi parlamenten belüli erőviszonyok ebben a pillanatban annyira átláthatatlanok – elsősorban a második forduló leendő eredményei miatt –, hogy annak érdemi elemzésére felelőtlenség lenne most vállalkozni. Ahol viszont a Magyar Koalíció komoly előretörést ért el, az a számára nyilván korántsem érdektelen önkormányzati szint. Az egyértelmű sikertörténet Magyarkanizsa, ahol látványos győzelemmel sikerült megszerezni az abszolút többséget. Ezenkívül sikerült megőrizni a hatalmi pozíciókat Topolyán és Kishegyesen, és jó esélyek vannak arra, hogy a Koalíció adjon polgármestert Zentán és Óbecsén. Ugyanakkor Csókán és Adán ez nem valószínű. Ami nyilván a legjobban fáj, az Szabadka elvesztése, de az új képviselő-testületen belüli erőviszonyok miatt általában véve a magyar politikai pozíciók nem is olyan rosszak, mint ahogy az az első pillanatban tűnt.
Ami a vasárnap lezajlott választások talán legáltalánosabb ismérve, az a demokraták megerősödése minden szinten. Ezen belül érdekes és új jelenség (az eddigi tapasztalatokhoz viszonyítva) a magyar szavazóbázis differenciált politikai hozzáállása: amíg helyi és tartományi szinten a magyar szavazópolgár általában úgy vélte, az a legjobb, ha magyar pártra vagy koalícióra adja a szavazatát, addig a legfelsőbb, országos szinten sokan fontosabbnak vélték azt, hogy a demokraták kezébe kerüljön a hatalom annál, hogy minél több magyar képviselő legyen a parlamentben.
