Hétfőn sok ezer fiatal férfi fellélegzett, hiszen Boris Tadić államfő végre elrendelte a 2010-ben besorozott katonák hazabocsátását. A szabadság kézzelfogható lett, nem kell többé minden „futóbolond” által kiadott parancsnak eleget tenni, és az egyetemen sem kell azon vesződni, melyik éri meg a legjobban: fél éven keresztül a sárban ugrálni, vagy kilenc hónapig egy közintézményben dolgozni, miközben az ember fia esténként otthon bíbelődhet szakdolgozatán. Megszűnt a sorkatonai szolgálat, és vele együtt megszűnt a szintúgy értelmetlen civil szolgálat.
A hadseregen kívüli fegyvertelen, más néven civil szolgálatot 2003 óta választhatták a katonai szolgálat végzésére alkalmas, lelkiismereti okokra hivatkozó férfiak. Ez az alternatív katonai szolgálat lassan közkedveltté vált a fiatalok körében: 2003-ban még csak egy százalékot tett ki a civil szolgálatosok száma, 2004-ben 16-ot, 2005-ben már 30 százalékot, és csak a következő években állapodott meg ez a szám fele-fele arányban. Több ezer fiatal szerepelt a várólistán, mert nem volt elegendő közintézmény, ahol el lehetett volna helyezni őket.
Az egykor dicső hadsereg renoméja a kilencvenes években igencsak megromlott, és ezt még a következő években sem tudta kiheverni, annak ellenére sem, hogy a méltóságok és a közvéleményt befolyásoló személyek folyton az ellenkezőjét sulykolták a közvéleménybe. A leszerelt sorkatonák sok esetben más valóságról beszéltek, az ellátás hiányos volt, sok kaszárnyában mosásra sem volt lehetőség, Koszovóból még a hazautazás is problémát jelentett. Ezenkívül számtalan okot fel lehetne sorolni, miért választották a fiatalok inkább a civil szolgálatot, de nem hagyhatom szó nélkül, hogy sokan valójában naplopásból maradtak itthon. Amellett, hogy a civil szolgálat lehetővé tette, hogy valaki vallási vagy lelkiismereti alapon az emberi élet kioltásáról csupán az esti híradóban szeretne hallani (vagy ott sem), sokkal kényelmesebb életet biztosított, hiszen otthon, saját ágyában aludhatott, rendesen ebédelhetett, egyszóval emberi körülmények között élhetett. A közintézmények meg olyanok voltak, amilyenek. Volt, ahol a fiatalok kaptak egy röpke kiképzést, volt, ahol nem. Volt, ahol komolyan megdolgoztatták az embereket, volt, ahol nem. Idővel elterjedt a fiatalok között, hogy melyik közintézményben kell kevesebbet dolgozni, és valóságos harc indult meg a kedvezőbb „munkahelyek” megszerzéséért. Kevesen vették komolyan a civil szolgálatot mind a fiatalok, mind a közintézmények közül, máshol pedig kihasználták a fiatalokat, néha kezdő munkahelyektől fosztva meg másokat. Szerencsejáték volt az egész.
Személy szerint én is a civil szolgálatot választottam, a zombori közkórházban tologattam a betegeket és a holttesteket. Ekkor szembesültem igazán az egészségügyben honoló nyomorral. Nem kíméltek minket, de sohasem bántam meg választásom, és nem vágyódtam a sorkatonai szolgálat után. Annak ellenére, hogy rendesen megdolgoztattak a kórházban, nem kaptam különb tartást, amit meggyőződésem szerint a katonaságban sem kaptam volna, mert nem a ránk erőszakolt magatartás, hanem a szülői nevelés tesz bennünket emberré. Hiába megy el valaki katonának, nem fog érdemben változni, hacsak a rend és a tisztesség fogalmát nem tanulja meg gyermekként a szülői házban. A kényszer nem erény. Ha pedig valakinek a katonaságra van szüksége ahhoz, hogy megneveljék, azzal már nagy baj van. Ennyi erővel mindenkit kötelezhetnénk a papnevelde elvégzésére is.
Az országot meg kell védeni, ez tény. Erre való a hivatásos katonaság, és jól meg kell fizetni azokat, akik ilyen célból készek kockáztatni az életüket. Aki kalandot akar, az meg legyen önkéntes, ott a hadsereg, de elmehet bálnákat védeni a déli sarkkörre is. De hogy kötelező jelleggel katonásdit, vagy vöröskeresztesdit játszunk, az ma már értelmetlen időpocsékolás.
