Az Isten lábához közel állók, legyenek azok főpapok, politikusok, vagy más magaslatokban szálló, vagy inkább lebegő személyek, egyvalamiben tévednek: ők nem istenek, tehát távolról sem érinthetetlenek. Mert ugyebár, aki megfogja az Isten lábát, az óhatatlanul is feljebbvalónak hiheti magát másokhoz képest, hiszen neki megadatott az, ami másoknak nem, a hatalom és a vele járó szédület. A szédület meg gyorsan kábulattá tudja magát transzformálni, kiváltképp az oxigénszegény magasságokban, mindez pedig oda vezet, hogy a megistenüléshez közel álló személyek elvesztik józan ítélőképességüket.
Valami hasonló történt a koszovói szerbség rendíthetetlen védelmezőjével, Artemije püspökkel is nemrég, akit stílusosan az ortodox nagyböjt kezdetén mozdítottak el a prizreni egyházmegye éléről. A gyanú szerint óriási összegeket sikkasztott el, méghozzá humanitárius pénzeket, nem tisztelte a püspöki zsinat utasításait, egy Európa-barát országban pedig árulónak nevezte az államfőt. Ha egyetértünk azzal a meggondolással, hogy Isten keze mindenkit elér, vagyis megkapja méltó jutalmát, akkor a koszovói éhező gyerekekre szánt pénzeket kicsit másként kezelő püspök alázuhant az isteni magasságokból – egy angyalka lökte le –, mint a gnosztikus görög mitológiában az önmaga árnyékába beleszerető kétnemű Anthropos. És halandó emberré vált. A Szerb Pravoszláv Egyháznak érthető módon esze ágában sem volt jobban kompromittálnia magát, mint azt már eddig megtették vele egyes megtévedt pásztorai, hát felkínálta Artemije püspöknek, hogy tisztességben vonuljon vissza. E lehetőség kétségkívül már akkor is létezett, amikor is az egyház pénzügyi vizsgálóbizottsága megérkezett a raškai–prizreni egyházmegye püspökségére és a koszovói szerb közösség egyfős, valamint kizárólagos védelmezője (bármivel megvádolták, mindig ezzel védekezett) és tévedhetetlen vezetője nem engedte be őket a püspökségre. A bizottság csak az újonnan megválasztott Irenej pátriárka ráhatásának köszönhetően kapta meg a szükséges dokumentumokat. És kiderült a turpisság, ami kétségkívül nagyon fáj.
A történet csakhamar óriási botrányt kavart a többségi nemzet körében, az indulatok pedig Gračanica kolostorban tetőztek egy gyors szerzetesverekedés erejéig. Az indulatokat csökkenteni kellett, az egyház tekintélyét meg a lehető legkevésbé megtépázni, így a korábban súlyos vádakkal gyanúsított püspökről kiderült, hogy ártatlan és a főbűnös nem más mint titkára, akinek furcsa módon nyoma veszett (biztos háznézőbe ment Görögországba, ahol már van háza a sajtó szerint). A koszovói prizreni egyházmegye közösségének érinthetetlen építőjéről pedig kiderült, hogy valójában jóhiszemű, szerény, tisztességes és dolgos ember. A történetben azonban kilóg a lóláb, hiszen a püspöki zsinat még évekkel ezelőtt megkérte a püspököt, hogy mentse fel szolgálata alól titkárát, Simeon Vilovskit, azonban ez nem történt meg, sőt, előléptetést kapott. Ugyanígy megkérték, hogy mérsékeltebben foglalkozzon „világi politikával”, azonban ezt a kérelmet is figyelmen kívül hagyta, valamint a zsinat javaslata ellenére felkarolta a Crna Reka-i drogrehabilitációs központ vezetőjét, a hírhedt Branislav Peranovićot. Azonban bűnlajstroma sokkal nagyobb, hiszen nemcsak az államfőt, hanem a védelmi minisztert és a külügyminisztert is árulónak nevezte, azt követelte, hogy orosz katonai csapatok és önkéntesek legyenek Szerbiában, katonákat toborzott, valamint a koszovói–szerbiai adminisztrációs határ megszüntetését követelte, és még lehetne sorolni.
Azonban a „kétes” múlt ellenére az egyház kitart amellett, hogy kizárólag a titkára és a köréje szerveződött csoport a bűnös, az állam pedig gyorsan letartóztatott egy csoportba tartozó személyt, miközben a közvéleményben elhintik a magokat, hogy szó sincs politikai leszámolásról, hanem egyszerűen a püspök jóhiszemű és hagyta magát félrevezetni – így kiskorúsítva, valamint tisztára mosva a raškai–prizreni szerb közösség egykori önmagát érinthetetlen és kizárólagosnak tekintő vezetőjét.
Nem tudni még, hogy a dél-amerikai szappanoperákat megszégyenítő történet merre fog tartani, hány püspökről, közösségi vezetőről derül ki, hogy csak jóhiszeműek voltak és a környezetükben megtörtént hibák végtére is nem őket terhelik, hanem az Isten lábától távolabb eső személyeket.
