Kedden Szabadkán tartott élő adást a B92 Rádió Peščanik című műsora, melynek vendégei Vesna Pešić, a Liberális Demokrata Párt parlamenti képviselője, Dimitrije Boarov, a Vreme hetilap kommentátora és Srđa Popović ügyvéd voltak. A parlamenti képviselőt az előadás után arról kérdeztük, hogy mi a véleménye a kormány külpolitikájáról, kiváltképp a szomszédos államokkal folytatott viszonyáról.
– Az RTS több műsorában is szerepeltem már Vuk Jeremić külügyminiszter úrral, és két ízben szemtől szemben kritizáltam az általa vezetett külpolitikát, kiemelve a szomszédos államokkal kiépített viszonyt. Szerbia kétségkívül arrogáns viszonyt folytat szomszédaival, mindig készek vagyunk kiokosítani, megleckéztetni őket. Például Boris Tadić utolsó interjújában kifejtette, hogy Szerbia dühös lesz, ha Horvátország nem adja ki az Ante Gotovinával kapcsolatos dokumentációit, főleg ha kiderül, hogy Gotovinát szabadon engedik. Erre természetesen azt felelték, ugyan miről beszélünk, amikor Mladićot és Hadžićot sem adtuk még át a hágai Nemzetközi Törvényszéknek. Olyan érzést kelt bennem mindez, mintha azt sugallnánk, hogy a régióban nekünk valamiféle vezető szerepünk van, mindemellett pedig elvárjuk, hogy a szomszédaink nagy megértéssel viszonyuljanak hozzánk. Ez nem reális hozzáállás.
Miben nyilvánul meg a külügy arroganciája?
– A szerbiai külügy elvárja, hogy szomszédos államaink tegyék félre érdekeiket, gondolok itt például az európai uniós integrációs folyamatukra, valamint nyomást is próbálunk rájuk gyakorolni, hogy ne ismerjék el Koszovót. Ha pedig ezt nem teszik meg, akkor zokon vesszük, és kiéljük haragunkat, csalódásunkat rajtuk, kiváltképp, ha kisebb vagy gyengébb országokról van szó. Visszahívjuk például a nagyköveteket, vagy szimplán csak veszekedünk velük. Az Európai Unióval, Franciaországgal, Németországgal ugyanakkor mindezt nem merjük megtenni, és így különbséget teszünk az országok között. A szomszédos államok ellen merünk bosszúhadjáratot indítani, miközben arra kínosan odafigyelünk, hogy az Európai Unióval ezt ne tegyük meg. Ez a kettősség jellemzi a külpolitikánkat.
Ilyesfajta külpolitikai hozzáállásunk miatt hogyan viszonyulnak hozzánk szomszédos államaink?
– Az elmúlt évtizedekben sajnos rossz képet alkottak rólunk szomszédaink, de tapasztalataik sem valami felhőtlenek, kiváltképp Slobodan Milošević miatt. Amikor pedig azzal hozakodunk elő, hogy szomszédainkként ne ismerjék el Koszovó függetlenségét, mindezek miatt nincsen meg a kellő tekintélyünk. A kormány mintha elvárná, hogy a szomszédos államok automatikusan a mi oldalunkat képviseljék, és elutasítsák Koszovó függetlenségének elismerését. Ugyan hogyan is lehetnek ilyen elvárásaink? Hiszen szabad, független államokról van szó, amelyeknek megvannak a saját érdekeltségeik. De sokan nem is akarnak a mi oldalunkon állni. Az albánok nyolcvan százaléka a szerbeket ellenségének tekinti, de a horvátok csaknem ötven százaléka is ellenségként tekint ránk. Mindez természetesen a kilencvenes évek hozadéka, hiszen akkor semmiképp sem voltunk valami közkedveltek a régióban. Sőt, közutálatnak voltunk kitéve. Természetesen mindez változóban van, hiszen elindult a megbékélés folyamata, de a saját – mondhatni – lassú ütemében.
