Gyerekkorától a könyv, az irodalom és a nyelv jelentette a világ felfedezésének élményét, vallja Beszédes István író. Számára a művészet, az irodalom, a költészet nyelvén szólal meg a legtisztább beszéd. Az írói státusról, a költők helyzetéről és a városról, ami az egyedüli létezést jelenti, de időnként a túlélés esélyének illúzióját is kelti.
Legutóbb december végén beszélgettünk, akkor szóba került az írói, irodalmi menedzsment, amiről annyit mondtál, hogy égető az időszerűsége ennek a kérdésnek. Kifejtenéd?
– A legjobb választ az időnek kellett volna hoznia. De erre még várni kell kicsit. Így a válaszom továbbra is körülíró. Az írói is egy szakma, vagy ha úgy tetszik hivatás, és minden valamire való szakma és hivatás törekszik saját érdekképviselete megszervezésére, értékei számontartására, a feljövőkről való gondoskodásra. Ez persze nem egyszerű, amikor ez a bizonyos szakma természetes módon magánzókból, egyéni teljesítményekből és egymással is versenyben álló művekből és műhelyekből áll, de ennek figyelembe vételével is megéri kísérletet tenni a szolidaritás minimumának megteremtésére. Ez befelé biztonságot, kifelé együttes fellépést, új lehetőségeket jelent.
„Meg kell haladnunk a kánonok szabta határokat, és a régi kánont – amely még mindig tartja magát –, s a különálló vajdasági magyar irodalom alig módosított definícióját.” Szintén idézet az interjúból. Milyen ma egy vajdasági író státusa? Hol a helye? Hova teszi önmagát és hol látják mások?
– A jelenlegi helyzet sok tekintetben más, mint a tíz vagy húsz évvel ezelőtti. Mások a külső és belső határai. Számomra a fiatalok mellett ma is azok jelentik a vajdasági magyar irodalmat, akik húsz éve is, akkor is, ha életvitelszerűen nem lakják a Vajdaságot. Irodalmunk az egyetemes magyar irodalom része, és ez nem csupán előnyökkel jár, hanem pl. azzal is, hogy több, esetenként szigorúbb mércével mérik. Ez nem megkerülhető. Ha újra és újra meg kell rajzolnia belső autonómiáját, azt versenyhelyzetben, hiteles teljesítménnyel kell tennie. Az olvasóhiány a vajdasági magyar irodalomban sem ismeretlen, sőt. És az olvasatlanság meghatározza az irodalom rangját, az író helyzetét. Nincsenek főállású íróink. A viszonylagos egzisztenciális függetlenséget, a szabadúszó státust is rendkívül nehéz megszerezni. Ezt például nem régóta már a törvény is szavatolja a társadalombiztosítási járulék mértékében, ami még messze van a megélhetéshez. Ám ahhoz, hogy elnyerhesse valaki, egy szakmai szervezet ajánlására volna szüksége. Az itthoni magyar írónak pedig ilyen ajánlója jelenleg nincsen.
Kicsit a könyvekről is beszéljünk. Illetve nem csak könyvekről, talán inkább a publikációkról kellene, úgy általában. Milyen megjelenési lehetősége van egy írónak? Hogyan találja meg az olvasóval a kapcsolatot?
– Nagyon értékelem azokat az írókat, akik meg tudják szólítani az olvasót, akik tudatosan törekszenek erre. Legfőképp azért, mert ahogyan én is hajlok erre, legtöbbünk megszokta azt, hogy visszajelzés nélkül is tudjon írni, feltételezzen egy imaginárius olvasót, palackpostát küldjön, talán hogy az alkotást a hallgatás egy cselekvő módozataként élje meg. Hogy ne maradjanak el a válaszok, amelyekre nincsen kérdező. Jó folyóiratokkal, folyamatos jelenléttel, irodalmi portálokkal és természetesen jó hangulatú jelenlétrevükkel ez megváltoztatható. Ehhez azonban az irodalomnak szövetségesekre van szüksége: szívélyes könyvtárosokra, tájékozott irodalom- és nem csak irodalomtanárokra, az írott és az elektronikus kulturális sajtó nyitottságára, felvilágosult, hosszútávon építkező művelődéspolitikára.
Kikhez szól az irodalom? Zalán Tibor szerint meg kell becsülni a mandarin-közösségeket, azt a szűk réteget, akik olvasnak verseket, illetve általában irodalmi alkotásokat.
– Mindenkihez, aki olvasni tud, és értelmezni is képes az olvasottakat. Ez persze nem is magától értődő. Számomra a művészet, az irodalom, nem kis hangsúllyal a költészet nyelvén szólal meg a legtisztább beszéd, amit én ebben a korban hallok (olvasok). Életünknek talán a legkevesebb kompromisszum, közhely, téves hivatkozás terhelte, legapróbb részletekre kitérő krónikája. Aki ezt nem érti, híján marad világa teljesebb értésének is.
Számodra mit jelent, hogy éppen ebben a közösségben éled az életed, hogy itt alkotsz? Tisza menti kisváros, határon kívüli magyar közösség… Hazajöttél, tehát tudatosan választottad ezt az életformát.
– Én itt szocializálódtam, ebben a városban, eszmélésem fontos szakasza köthető hozzá. Mindegyikünk fejében megjelenik egy hely, amikor azt a szót hallja, „város”. Nekem ez mindig Zenta lesz. Valahogyan eszembe sem jutott, hogy más helyen másik élet várhat rám. Pedig a családi hagyomány nálunk más: apai nagyszüleim a húszas évek elején Dél-Amerikába készültek. Az egyetlen róluk készült fotó ekkor készült. Aztán meggondolták magukat. Gyerekkoromtól nekem a könyv, az irodalom és a nyelv jelentette a világ felfedezésének élményét, az utazást. Zágrábot például falusi házunk lapos tetőjén, napozó párnák és paplanok között ismertem meg egy Marinković-regényből. Később, a kilencvenes években, miután, nem mintha magam is szerettem volna, valamelyest világot láttam, és egy hosszabb kihagyást követően visszatértem, már felmerült, hogy itt több minden hiányzik abból, amit másutt, más, nagyobb városokban megéltem. Barátaimnak, írótársaimnak köszönhetően ezekből párat sikerült meghonosítani: már van kiadó (több is), folyóirat, egy országhatárokat is átlépő irodalmi fesztivál, aminek köszönhetően egy hétvégére Zenta irodalmi nagyváros és a túlélés esélyének illúzióját keltheti.
