Sok mindenhez hozzászoktunk az utóbbi évtizedekben, így különösebben nem is tűnt fel a Nemzeti Beruházási Terv bejelentése az idei tervekről, egészen pontosan a ráfordítások, beruházások sorsáról. Ebben pedig a gazdasági világválságra hivatkozva azt kellett tudomásul vennünk, hogy Vajdaság a gazdaságfejlesztés, vagy infrastruktúrafejlesztés szempontjából országos viszonylatban is mérhetetlenül kevesebbet kaphat, mint az ország, azaz Szerbia többi része. A bejelentés szerint ugyanis Vajdaság a sok milliárd dináros beruházásoknak alig 1 százalékát kapja, vagyis Vajdaságban ez az alap hat beruházást finanszíroz. Többek között a szabadkai népszínház építését, két inđijai beruházást és három bánsági beruházást.
Minden számítás szerint becstelenül kevés! Nem kell persze nekünk sem vérmes ábrándokat szőnünk arra vonatkozóan, hogy milyen jók vagyunk és milyen sok pénzt fizetünk be az államkasszába, azt mégis el kellene ismerniük a belgrádi irányítóknak is, hogy Vajdaság valóban sokszorosan többet fizet be (és ez az egykori Jugoszlávia idején is így volt), mint amennyit bármikor is visszakapott. De akkor legalább volt beleszólása abba, hogy mennyit kell odaadnia. Most nincs beleszólása, és az a baj, hogy szerbiai részről igazából hajlandóság sem mutatkozik arra, hogy meghallgassák az itteni embereket. A kishegyesi tejtermelők egyik indulatoktól egyáltalán nem mentes összejövetelén hangzott el nemrégiben például az a megjegyzés (és hogy világosak legyünk természetesen nem magyar ember volt, aki így nyilatkozott), hogy valójában minden minisztérium, minden közigazgatás elsősorban a belgrádi érdekeket tartja szem előtt, nem törődik sem a vajdasági, sem pedig a szerbiai parasztok érdekeivel. Ez helyénvaló is lenne ebben az esetben is (mert való igaz, hogy a mérhetetlen centralizációból tényleg mindig a központ húzza a legtöbb hasznot), ha történetesen valóban az lenne a helyzet, hogy a fejlesztési alapokból csak Belgrádot építenék. Most azonban nem ez a helyzet. Az állami pénzekből elsősorban szerbiai beruházásokat támogatnak, nem kevés állami pénzzel.
Mielőtt bárminemű jelzőt akasztanának az ember nyakába (mert újabban ilyesfajta megbélyegzéssel próbálják kivédeni az úgynevezett „vajdasági veszélyt”, utalva természetesen arra, hogy Koszovó is önállósodni akart és íme mi lett a vége?!), nyilvánvaló, hogy egy szemérmetlenül aránytalan elosztásról van szó. Azért szemérmetlen, sőt becstelen, mert azok az emberek, akik ezeket az arányokat megszabták, hajszálpontosan tudják, hogy a hétmilliós Szerbiában Vajdaság ugyan mindössze kétmillió lakossal rendelkezik, ennek ellenére az állami kassza feltöltésében mintegy 30 százalékban vesz részt.
Arra lehetett volna gondolni, hogy az ilyen következtetések levonásakor esetleg nem árt figyelembe venni a tartománynak hasonló célokkal átutalt eszközöket. Nos, úgy hírlik, hogy a napokban a Tartományi Nagyberuházási Alap 2,2 milliárd dinárt kap, vagyis ennyit tud szétosztani, ami azt jelenti, hogy az év első felében csak a már megkezdett beruházásokat tudja támogatni, újabb pályázatokra majd az év második felében lehet számítani.
Akárhogy is forgatjuk tehát, aránytalanul keveset kap a tartomány fejlesztési célokra, s ha figyelembe veszünk egy politikai tényezőt is, tudniillik, hogy a szerb parlament hamarosan (remélhetőleg mégis) elfogadja Vajdaság új statútumát, akkor talán egy kicsit egyértelműbbnek tűnik ez a fajta viselkedés. Arról van szó ugyanis, lehet ugyan, hogy az új statútumnak köszönhetően, valamivel nagyobb önállósága lesz a tartománynak, de pénze nem lesz ennek az önállóságnak a megvalósításához. A szerbiai politika szemmel láthatóan nem hajlandó különálló autonóm és területi egységként kezelni Vajdaságot, hiszen csak ez esetben fogadható el az a fajta érvelés, hogy a legfejletlenebb részeket kell felzárkóztatni (állami segítséggel). Válságról lévén szó, nem ártana esetleg figyelembe venni azt a fajta (szintén gazdasági) logikát is, miszerint ilyenkor a fejlettebb, úgynevezett „húzós” részeket, ágazatokat jobb támogatni, hogy azok magukkal vigyék a kevésbé fejletteket.
