Ha az ember azt hallja, hogy a többségi nemzet a nemzeti kisebbségek helyzetének erősítésén munkálkodik, sokszor negatív gondolatokat társít hozzá, az asszimiláció sötét sejtelme merül fel lelki szemei előtt. Ha pedig ebben a munkában a pravoszláv egyház is részt vesz, csak megerősödik a félelme.
Félelmeink mélyről erednek.
Kételkedés ide vagy oda, a Belgrádi Nyitott Iskola és a szabadkai Katekétikai-Teológiai Intézet az Európai Unió támogatásával konferenciát szervezett A polgári társadalom és a vallási közösségek szerepe a nemzeti kisebbségek helyzetének megerősítésében címmel. A négynapos rendezvényen több szabadkai civil valamint vallási szervezet kapott meghívót, így a Református Egyházon, a Zsidó Hitközségen és a Római Katolikus Egyházon kívül többek között a Szerb Pravoszláv Egyház is képviseltette magát.
Felmerül a kérdés, hogy az egyházaknak valóban milyen szerepe van a nemzeti kisebbségek megerősítésében. Ha belegondolunk: megkerülhetetlen. De az éremnek két oldala van. Megkerülhetetlen tény, hogy az első világháború után az egyház volt az, aki összefogta a többségi nemzetből hirtelen nemzeti kisebbségé vált magyarságot. Az egyházi sajtót magyar nyelven jelentették meg, legényegyleteket, színjátszóköröket alapítottak és szervesen részt vettek az oktatásban is. Az elveszettség éveiben az identitásunk megőrzői voltak. Ez a szervezettség egészen a kommunista Jugoszláviáig volt tetten érhető, amikor is az emberektől elvették Istent és a helyébe a pártot helyezték, és lassan megszületett az új nemzet: a jugoszláv. A kilencvenes években váltunk sokan újra magyarrá, a megüresedett szívek pedig további keresésbe kezdtek, hiszen Istenhez csak akkor fordulunk, ha baj van.
Az érem másik oldala az ortodox egyház. Megboldogult Pál pátriárka a kilencvenes években kimondta, szerbnek lenni kötelezően azt jelenti, hogy a személy pravoszláv is. Az identitástudatba behelyezte a vallási hovatartozást is, és ezzel egyben legalizálta az ortodox egyház térnyerését olyan területeken, ahol addig nem volt jellemző. Vajdaság-szerte új templomokat építenek, jelezve, ez itt Szerbia. De nem titkolt egyes egyházatyák azon szándéka sem, hogy államvallássá váljon a pravoszláv hit. Mivel az ortodox egyház apostoli egyháznak tekinti magát, az egyedüli igaznak, elzárkózik a többi vallástól. Ezért volt fontos a szóban forgó konferencia, hiszen ha az ortodox egyház párbeszédet kezd egy másik vallási felekezettel, elfogadja őt, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy elfogadja a nemzetiségeket is. A párbeszéd nehéz.
A konferencián csoportokra osztozva tárgyalták meg a résztvevők a problémákat, majd egy plenáris ülésen összegezték őket és zárónyilatkozatot készítettek. Ekkor csak egyetlenegy résztvevő, egy pravoszláv egyházfő fejezte ki elégedetlenségét a konferenciával kapcsolatban. Véleménye szerint nem lehet úgy hatékony párbeszédet folytatni, ha a többségi nemzet kisebbségben van a konferencián. A szervező hölgy magyarázatát, miszerint a meghívottak nagy része nem jelent meg, egyetlen mondattal zárta rövidre, hogy nem elég ennyit tenni. Mindez nem gátolta meg a zárónyilatkozat megírását, amely olyan gondokat tárt fel, amelyeket mindannyian ismerünk, de nem beszélünk róla.
A nemzetek közötti konfliktusok alapja régiónkban a szellemi és a morális értékrend összeomlása. Hiányoznak az értékek, az oktatás pedig katasztrofális szinten van, a gyerekeket nem készítik fel az életre, a különbözőségek elfogadására. A család intézménye is válságot él, a jövő kilátástalannak tűnik, nem ismerjük egymást és az ismeretlen félelmet generál. A félelem pedig ellenségességet. Le kell bontani az egymással szemben felépített negatív sztereotípiákat és ebben a harcban nemcsak az államnak, a politikusoknak, hanem mindannyiunknak részt kell vennünk. Nemcsak egymás mellett kell élnünk, hanem tanulnunk kell egymástól. Újra kell teremtenünk az értékeket és az emberideált. És mindebben nagy szerepet vállalhat az egyház, hiszen a kereszténység, legyen az ortodox, katolikus vagy református, a szeretetet és az elfogadást hirdeti. Az evangélium pedig örömhír és nem félelem.
Egy olyan társadalomban, ahol a vallás erősen meghatározza az identitást, elkerülhetetlen az egyház felelőssége. A bűnt nem szabad csupán elítélnie, hanem be kell vallania saját gyengeségeit, hogy kinője gyermekbetegségét, a másik hibáztatását. De a médiának is nyitnia kell, és a kisebbségekről nem csak exkluzív vagy negatív történések esetében kell hírt adnia. A felelősségek alól mi sem bújhatunk ki, hiszen mi vagyunk azok, akik döntően befolyásolni tudják a rólunk alkotott képet. Hangot kell magunkról adni, kisebbségi létünkről, hiszen kevesen értik miről beszélünk. Ékes példa volt az EU egyik résztvevőjének köszöntőbeszéde, aki azzal méltatta a konferenciát, hogy az unió tanulhat Szerbiától a kisebbségvédelem területén. Meg is jegyezte, hogy Németország is kisebbségi kérdéssel foglalkozik, egyre nagyobb számban települnek be muzulmánok az országba. Igen ám, de mi nem települtünk be, vagyis igen, de több mint ezer évvel ezelőtt. Mi nem a külvárosok betelepültjei vagyunk, hiszen itt éltek apáink, nagyapáink és még végtelenül sorolhatnám.
Maga a zárónyilatkozat nem elég, ebben mindenki egyetértett. Meg is kell élni azt, mindenkinek be kell mutatni.
Mindez szép és jó, ha minden szerbiai városban elkészülne egy hasonló zárónyilatkozat és a politikusok, az egyházfők, az utca embere csak egy pillanatra is elgondolkodna rajta, talán élhetőbb világot sikerülne alkotni. Valóságos utópia, mint ahogyan a pesszimisták szerint az is utópia, hogy valaha is tagjai leszünk az Európai Uniónak. Álmok nélkül viszont nem élhetünk.
Egy azonban biztos. Csakis rajtunk múlik, hogy megerősítjük-e identitásunkat, vagy fejet hajtunk az asszimiláció előtt.
