Talán nincs is örvendetesebb az első tavaszi napsütésnél. A föld, a fák, a bokrok, a madarak mind megérzik... Néhány napja a délelőtti kávémat már a teraszon fogyaszthatom el. Verőfényes márciusi délelőttök, a napsugár kellemesen cirógat, szinte újjászületik az ember. Ez a március: az újrakezdés reményének évről évre megújuló csodája.
Az elmúlt napok enyhe időjárása egyértelművé tette, hogy megérkezett a tavasz. Reggelente világosra ébredünk, a madarak éneke azonnal jókedvre derít, a szekrény mélyére kerülnek a téli ruhák, és délutánonként is egyre tovább élvezhetjük a nap sugarait. Ilyenkor felmerül bennünk a kérdés: mikor állítjuk át az óráinkat a nyári időszámításra, szükséges-e ez az ide-oda tologatás? A nyári és a téli időszámítás márciusi, illetve októberi váltakozása mindig okot ad a lopott órák fölötti elmélázásra. Hatvan perc. Megtakarítás vagy sem? Egyes számítások szerint évente nagyjából egynapi országos áramfogyasztással megegyező árammennyiséget takarítunk meg az óraátállítás révén, vagyis hogy a nap legaktívabb időszakát a legvilágosabb órákhoz igazítjuk, s így csökken a világításra használt energia. Mivel a bioritmusunk nem állítható át ilyen egyszerűen, a nagy többségünk a nyári időszámítás fél éve alatt a szokásosnál egy órával kevesebbet alszik, hiszen a lefekvési idő változatlan, reggelente viszont egy órával korábban csörög a vekker. Ebből adódnak az óraátállítás negatív következményei. A kialvatlanság elsősorban az iskolás gyerekeknél okozhat problémát. Egyes kutatások szerint a közlekedési balesetek száma is megnő a váltás napjaiban. A legtöbb embernek 2–7 napra van szüksége a teljes átálláshoz. Két nagy táborra szakadt tehát a társadalom ebben a kérdésben (is).
Manapság természetesnek számít, hogy órával mérjük az idő múlását, és feladatainkat szinte percre pontosan szeretnénk elvégezni. Az emberek számára azonban nagyon sokáig az égitestek mozgása volt a legmegbízhatóbb kiindulópont az idő méréséhez. A négy évszak együttesen alkotta azt a természetes ciklust, mely meghatározta a parasztok gazdasági munkájának rendjét és pihenőnapjait. A munkaidő elsősorban a nap járásához igazodott. Más volt a téli időbeosztás, mint a nyári, más munkabeosztást követelt meg a hosszú nappal, mint a rövid. A nap kezdetét, az állatok etetését a napkelte jelezte. Nappal a nap járásából, az árnyék hosszából tudták, hol jár az idő. A természet sok apró jellel megmutatta, hol tart a nap: felszáradt-e a harmat, elültek-e a tyúkok... A Hold fényváltozásait is kísérték, sok hagyományunkban megtaláljuk ennek nyomait. Számos paraszti munka megkezdését a holdhónaphoz igazították. Azt tartották, hogy a szántást újhold napján kell megkezdeni. A Hold szerinti időszámítás az alapja a húsvét változó időpontjának is.
Az órásmesterek Magyarországon a XVII. században jelentek meg először, de a paraszti háztartásokban csak a XIX. században terjedt el a falióra, zsebórát pedig csupán a század végén kezdtek el használni a tehetősebbek. Sokáig a bakter járta az utcákat, s az alvók nyugalmára vigyázott, az emberek vagyona felett őrködött. Az egész falu kenyérrel, gabonával, pár forinttal fizette. Óránként kis dallamos versikével kiáltotta ki az időt. Például: „Tízet ütött már az óra, térjetek már nyugovóra.”
Szombaton este vagy vasárnap reggel előre hajtjuk tehát az óramutatót, kicsit el leszünk késve a vasárnapi ebéddel, rövidebb lesz a hétvégénk, de most már bizonyosak lehetünk benne – ha a zimankós február miatt késik is a vegetáció – végérvényesen megérkezett a tavasz. Március 25-e Gyümölcsoltó Boldogasszony napja, és a hozzá fűződő gazdag hiedelemanyag mutatja, hogy az oltás, szemzés hagyományos napja. A jámbor néphit szerint azért, mert Mária is ezen a napon fogadta méhébe Jézust. Egy hét múlva pedig virágvasárnap, a katolikus templomokban barkaszentelés. Közeledünk húsvét felé...
Nemrég a helyi rádió munkatársa arra kért, mondjam el neki, tartom-e a böjtöt. Pár perc haladékot kértem, mert az első pillanatban csak a spenót és a pattogatott kukorica jutott az eszembe, meg más gyerekkori húsvétváró izgalmak, és hogy régóta készülök egy igazi böjtre, de mindig elmarad...
Ha az élet dolgairól kérdeznek, mindig a nagyszüleim jutnak az eszembe: mértéket, értéket, igazodást nyújtanak akkor is, ha döntés előtt állok. Az évszakok változása hozott szemmel látható változásokat a mi egykori, falusi nagycsaládos életünkbe is. Életre kelt a hátsó udvar, megérkeztek a fecskék, lestük, milyen ügyesen készítik fészküket az istállóban, kiscsirkéket, kacsákat etettünk, a kerti munkákba is besegítettünk. Nagyapánkat alig láttuk, kora reggel ment ki a határba, és napnyugta előtt ritkán ért haza, tarisznyájában pedig ott volt a madárlátta kenyér, szalonna... Sok családban a gyerekek réme a spenótfőzelék. Mi azonban alig vártuk, hogy az enyhén fokhagymás, diszkréten borsos, tejtől selymesen lágy, friss zöldségből készült főzeléket megkóstolhassuk. Nagymamánk húsvét előtt tette elénk a nagy tál finomságot. Protestáns családban nem szokás a böjt, nem kötöttük a nagycsütörtökhöz ezt az ételt, inkább a tavaszhoz, a jó idő megérkezéséhez társítottuk, hiszen nem ritkán mi magunk szedtük a leveleket a kertből.
Szép emlékekkel, sőt reményekkel telve állok a márciusi tavaszban, és a költővel együtt mondom: „Tavasz van! Gyönyörű!” Ünnepek közelednek, és bízom benne, hogy a nagykabáttal együtt le tudjuk vetni a rosszkedvünket is, amely nem csupán a tavaszi fáradtság jele. A morcos, fásult kesergés, zsémbeskedés helyett önbizalomra lenne szükségünk, annak az embernek a felszabadult örömére, akinek a véleményét megkérdezik és komolyan veszik. Tavasz végére új választott vezetőink lesznek. A látszatpolitizálás, a mellébeszélés helyett végre talán feltérképezzük, hogy hol vagyunk, és hová szeretnénk eljutni. Szeretném azt hinni, elég erősek vagyunk ahhoz, hogy szembenézzünk az erősségeinkkel és a gyengeségeinkkel, s hogy a tehetség, az újítás, a teljesítmény alapján a legjobbak kerülnek ki győztesen.
