Mikor kezdődött el valójában Jugoszlávia széthullása?
– Amikor Jugoszlávia széteséséről beszélünk, akkor nem hivatkozhatunk kiváltó okként a gazdasági válságra, a szociális elégedetlenségre, hanem bizony-bizony a politikai rendszerben kell keresnünk a választ. A szövetség szétesése politikai indíttatásból kezdődött, és még csak nem is azon a pártértekezleten, amelyen Slobodan Milošević leszámolt Ivan Stambolićtyal, hogy a helyébe léphessen.
Akkor mikorra tehető az ország szétesése?
– Tulajdonképpen minden azzal kezdődött, hogy a föderáció alapelveit kikezdték. Az 1974–ben meghozott alkotmány alapelvei között olvasható, hogy Jugoszlávia az egyenjogú népek közössége, ezzel megteremtődött az autonóm tartományok alapja, így váltak a föderáció alkotó részévé. Egy közösség alkotóegységévé. Nos, ezt kezdték ki Miloševićék oly módon, hogy az alkotmányos rendet kívánták megdönteni.
Az addigi jugoszláviai gyakorlathoz képest meglehetősen furcsa módot választottak.
– Igen, a tüntetésekre, a mítingekre esett a választásuk, 1988-ban szinte egész nyáron ez volt a program Miloševićék jóvoltából. Az Újvidéken megtartott július 9-i míting tulajdonképpen a romboló politikának az egyik megnyilvánulása volt, már akkor megdöntötték az alkotmányt, és szétverték Jugoszláviát, amelyet valójában csak 1992-ben tettek közzé, hiszen ekkor jelentették nyilvánosan be, hogy a JSZSZK nem létezik többé. Az 1988-as és 1989-es év a mítingek jegyében telt el.
Önök minden bizonnyal tudhattak valamit előre. Volt-e alkalmuk felkészülni arra, hogy megfékezzék a 20 évvel ezelőtt Vajdaságba áramló tömeget?
– Amikor tudomásunkra jutott, mert bejelentették, hogy Vajdaságban mire készülnek, akkor a párt központi bizottságában, Belgrádban tiltakoztunk. Emlékszem, Milovan Šogorov volt az aktuális vajdasági képviselő, ő felvetette a kérdést, hogy miféle formája ez a demokrácia megnyilvánulásának, és tiltakozott az ellen, ami készült. A koszovói szerbek és montenegróiak nyíltan kijelentették, hogy a vajdasági vezetőség megdöntésére készülnek, fenyegetőztek, hogy tüzet gyújtanak az „autonomisták” ablakai alatt Vajdaságban. Más vészjósló kijelentéseket is tettek, mi meg tiltakoztunk ellene, aminek az lett az eredménye, hogy a jugoszláv állami és pártvezetés 1988 júniusának a végén a mítingelők ellen foglalt állást, s amikor ennek ellenére mégis megtörténtek az események, akkor az egész nyarat azzal töltöttük el, hogy elítéltük mindazt, amit a tüntetők tettek, úgymond kritikusan viszonyultunk hozzájuk. Slobodan Milošević akkor is kitartott az mellett, hogy márpedig a mítingeket folytatni kell, őt már akkor sem lehetett megfékezni.
A vajdasági rendőrség a vajdasági vezetés irányítása alá tartozott. Nem tudta megvédeni Vajdaságot?
– Én abban az időben a szövetségi szerveknél dolgoztam, Belgrádban éltem, eleinte mint a jugoszláv központi bizottság elnöke, később mint elnökségi tag, nem voltam abban a helyzetben, hogy közvetlenül hatni tudjak az újvidéki történésekre. A pártvezetésben tulajdonképpen az állam közbelépéséről, az állam intervenciójáról nem is nagyon tárgyaltunk, mert ez a kérdéskör a JSZSZK elnökségére tartozott. Viszont a JSZSZK elnöksége arra az álláspontra helyezkedett és, ezt a nézetét fenntartotta egészen október 6-ig, hogy erőszakot nem szabad alkalmazni. Szerintük a kérdést nem úgy kell megoldani, hogy a rendőrség szétzavarja a tüntetőket, hanem más politikai eszközökkel. Nem akarták egyszerűen megérteni, hogy Koszovó kérdését nem máshol, hanem Koszovóban kell rendezni, mégpedig a többi jugoszláv köztársaság segítségével. Mi próbáltuk megmagyarázni, nem az a megoldás, hogy a koszovói szerbek járják az országot, és egy nemzetiséghez tartozó tüntető táboruk erőszakos fellépésével próbálják orvosolni a kérdést. Figyelmeztettünk arra, hogy ez veszélyes lehet, és végül valóban katasztrófához vezetett.
A jugoszláv tagköztársaságok közül ki hogyan tekintett erre?
– Tulajdonképpen csak addig nem szóltak bele hatékonyabban a kérdésbe, míg Vajdaságról volt szó, később, amikor már fokozódott a helyzet, említsük csak meg a jajcéi vagy az akkori titogradi esetet, bizony hathatósabban felléptek a tüntetők ellen, és nem engedték, hogy olyan pusztítást kövessenek el, mint ahogyan azt tették Újvidéken.
Ön még Belgrádban volt a pártelnökségben, próbált harcolni Vajdaságért, most erre az időszakra visszaemlékezve egy könyvet készít.
– Nem szeretném most a saját könyvemet reklámozni, tulajdonképpen én a nyolcvanas évekről írok, Tito halála utáni első prištinai tüntetéstől kezdve a 20 évvel ezelőtti eseményekig. Azt mondhatom, hogy Vajdaságért én sem harcoltam jobban, mint a többi vajdasági vezető, hiszen mi, vajdasági vezetők akkor az autonómia melletti és a mítingelők elleni álláspontunkban teljesen egységesek voltunk. Nem volt közöttünk semmiféle megoszlás, és nem is lehetett senkit sem meggyőzni arról, hogy átálljon a másik oldalra. Pedig Milošević, elhihetik, sok mindennel próbálkozott, leginkább az volt jellemző, hogy azt hirdette, Vajdaság ki akar válni, és önálló köztársaságként akar létezni, de amikor rájött, hogy a vajdasági vezetésben ehhez nem talál magának partnert, akkor elállt ettől a megosztó politikájától, és csak a mítingek szervezését szorgalmazta. Fennen hirdették, hogy le kell váltani a vajdasági vezetést, sőt olyan jelszavak is voltak, amelyek egyértelműen a vezetők fejét követelték. Mindent Milošvić irányított, ő volt az összes mítingnek a karmestere. Nem volt itt a tüntetők bejövetelében semmiféle spontaneitás, nagyon is jól megszervezték a dolgokat. Előkészítették a tervet, hogy láncreakció szerint folyamatosan folytatják a tüntetést mindaddig, míg jobb belátásra nem bírják a vajdasági vezetőket. 1988. október 5-én és 6-án autóbuszokkal hozták Szerbia különböző részeiről a spontán tüntetőket, legalább húszféle városnak a rendszámtábláját jegyezték fel, akik ezt megfigyelték. Kiadták parancsban a vállalatok igazgatóinak, hogy a kollektívákat tereljék az utcára, és a dolgozók tüntessenek, sőt ugyanúgy az iskolákban is megparancsolták, hogy a tanulók is lázadjanak fel a tartományi vezetés ellen. Tehát még véletlenül sem állja meg a helyét az, hogy a szociális elégedetlenség a gazdasági válság vezényelte az embereket az utcára, hanem a milošvići kabinetben készített terv. A vajdaságiak részéről egyébként jobbára a háború utáni telepesek és azok leszármazottai tüntettek, akik Boszniából és Montenegróból kerültek ide. Olyan hangulat volt, hogy a vajdasági vezetésnek nem volt más választása, minthogy lemondjon, mert ha ezt nem teszi meg, akkor október 7-én és 8-án is folytatták volna a mítinget, mindaddig, míg jobb belátásra nem térnek. A taktikájuk szerint, legalább 100 000 ember állt készenlétben, hogy a kimerült tüntetők helyébe lépjen.
Ön nem várta meg az október 6-át, már előbb, október 1-jén lemondott. Miért?
– Igen, a vajdasági vezetés október 6-án mondott le, én pedig október 1-jén, azért döntöttem így, mert éreztem már ott Belgrádban, hogy normális körülmények között nem tudok dolgozni, senki sem állt mellettem, természetesen a vajdasági szervezetet leszámítva., hiszen abban az időben 200 000 tagunk volt. Úgy éreztem, hogy nem tudom többé kellőképpen képviselni azokat, akik engem oda delegáltak. Már akkor elkezdődött az üldöztetés, ezért nagyon nehéz volt bármit is tenni. Titokban azt is reméltem, hogyha lemondok, akkor arra majd a többi köztársaságból valami módon reagálnak. Sajnos, ez sem vált be, jobban mondva később igen, de oly módon, hogy mások is lemondtak, mint például Vidoje Žarković, Milan Korenica és Šetinac. Be kell vallani, a párt központi bizottsága nem volt többé képes arra, hogy a Szerbiából irányított akciókat féken tartsa. Mind hangosabban hirdette Milošević, hogy egy állam, egy alkotmány és a nacionalizmus egyre inkább felülkerekedett, amely aztán később a többpártrendszer kialakulása idején szinte tombolt.
Tudták Önök Miloševićről, hogy milyen nagy nacionalista?
– Csak sejtettük, de abban az időben Nikola Ljubičić győzködött bennünket, hogy ez nem így van. Talán eleinte nem is volt annyira jellemző rá, hanem idővel mindinkább elhatalmasodott rajta. A koszovói kérdés megoldása során már nem is nacionalizmusról, hanem soviniszta politikáról beszélhetünk. Az igaz, hogy az albánok évtizedeken át nem akarták elfogadni Jugoszláviát mint a saját közösségüket, a szeparatizmus és a recesszionizmus eszméje folyton ott lebegett náluk a felszínen, de ezt mégsem olyan radikális megoldással kellett volna orvosolni, mint ahogyan azt Milošvić tette. Ő egyszerűen az autonómiát megszüntette, és politikai háborút indított a nép és a nemzet ellen. Azem Vlasi letartóztatása az utolsó csepp volt a pohárban. Koszovóban, ahol a lakosság 90 százaléka albán, csakis közösen, összefogva lehetett volna nagyon türelmesen és demokratikus eszközökkel megoldani a helyzetet. Ezt a kérdést, a demokratikus részét is, és a gazdaságit is, már 1987-ben megnyitották, de Milošević mindezt sutba vágta, és sajnos, a nacionalizmus diktátumával próbált élni.
Sohasem titkolta azt, hogy nem kedveli az autonómiát?
– Hát igen, Milošević kezdettől fogva autonómia-ellenes volt, és mivel a koszovóiakkal nem nagyon bírt, így bennünket, vajdaságiakat bírált jobban. Mi védekeztünk, ahogy csak tudtunk, és eleinte a többi köztársaság is ott állt mellettünk, de egy idő után minden szertefoszlott.
Ha Stambolić marad, akkor ő jobb lett volna?
