A vajdasági magyarság negyven százaléka szórványban él. Csak a Bánság szétszórt településein több mint hatvanezren vannak. Ismétlődő kérdés: vajon milyen sors vár rájuk. Vagy inkább az, hogy meddig lesznek még képesek ellenállni a beolvadásnak, illetve az elvándorlásnak. Évtizedeken keresztül megfeledkezett róluk az anyaország, de a tömbben élő nemzettársaik sem törődtek velük sokat. A támogatások elenyésző része jutott el hozzájuk. Újabban mintha változna a viszonyulás.
Pósa Krisztián, a Határon Túli Magyarok Hivatalának volt főosztályvezető-helyettese a Híd – Európáért Nemzetiségi Civil Egyeztető Fórum által szervezett, Szórványok Egyesítése Délvidéken című konferencián a bánsági magyar szórványhelyzetéről tartott előadást. Ezt követően beszélgettünk vele.
Nemcsak a bánsági magyarság demográfiai mutatóit elemeztem, hanem a bánsági románok és szlovákok, valamint a szerbség demográfiai helyzetét is. Ugyanis így összehasonlítva tudunk igazából egy látleletet, azaz diagnózist kapni a jelenlegi demográfiai állapotokról. Különösen most van ennek aktualitása, hisz nemsokára újra népszámlálásra kerül sor, nemcsak Szerbiában, hanem tágabb környezetünkben is. Nem beszélve arról, hogy egy hosszabb távú stratégia kidolgozása a szórvány magyarság erősítése érdekében csak abban a helyzetben kecsegtethet eredménnyel, ha a kiinduló pontok valós adatokon és tényeken alapulnak. Ha a diagnózis nem helyes, akkor a további lépések sem lehetnek azok.
És mi a valós helyzet?
– Bánság összlakossága kisebb mértékben csökken, a nemzeti közösségek létszáma, a szerbség kivételével, pedig erőteljesebben fogyatkozik. Négy évtized alatt (1961–2002) a románság létszáma több mint 50 százalékkal csökkent, a magyarok 43,8 százalékkal lettek kevesebben, a szlovákok népessége pedig „csak” 19,44 százalékkal csökkent. Ez utóbbira az a magyarázat, hogy a szlovákok nagy hányada két településre összpontosul a Bánságban (itt él a bánsági szlovákság több mint 80 százaléka), s mindezek mellett mindkét települést túlnyomó többségében szlovákok lakják. Ráadásul még a Bánságon belül is elmaradott térségről van szó, amelyet így elkerült a nagyobb odavándorlás. A magyarság egy része városi, azaz fogalmazhatunk úgy, hogy nagyvárosi szórványként jellemezhető, ahol arányukat tekintve kis számban élnek a többségi nemzethez viszonyítva. Ezek közé a települések közé tartozik Nagybecskerek, Nagykikinda, Pancsova és Versec. Itt a helyi magyarság beolvadása óriási ütemű. Érdemes megemlíteni Muzslyát, amely ugyan része Nagybecskereknek, de település-szerkezetileg mégsem tartozik a városhoz, így természetszerűen itt más a helyzet. Ezt az állapotot legjobban azzal a példával lehetne jellemezni, hogy a nagybecskereki magyarság és a muzslyai magyarság létszáma megközelítőleg ugyanakkora, mégis Muzslyán évente 2-3 magyar osztály nyílik meg, míg Nagybecskereken megszűnés előtt áll a magyar általános iskolai oktatás. A bánsági magyar szórvány azokban a falusi környezetekben tudott a leginkább megmaradni, ahol abszolút többséget alkot. Természetesen ezeket a jelenségeket más momentumok is befolyásolják.
A széttagoltan élő bánsági magyarság népességének a csökkenése erőteljesebb, mint a tömbben.
– 2002-ben, a Bánságban 62 890 fő vallotta magát magyarnak, ami az összlakosság 10,20 százaléka volt. Itt érdemes megemlíteni, hogy ez a szám 1961-ben 111 937 főt tett ki, és 17 százalékos arányt jelentett a Bánságban. A bánsági magyarság létszámcsökkenését nagyban meghatározták azok a migrációs folyamatok, amelyeknek egy része csak erre a közösségre volt jellemző. Ez pedig a Bácskába való elvándorlás folyamata, amely a legintenzívebb a ’70-es és a ’80-as évek között volt. Mindenképpen meg kell említeni a Nyugatra való tömeges kivándorlást is, amely elsősorban a titói jugoszláv útlevélnek volt köszönhető. Sajnos a ’90-es évek délszláv háborúit is ide kell sorolnunk, amikor sok magyar fiatal menekült Magyarországra, vagy a világ fejlettebb régióiba. Megdöbbentő, de igaz: ha a bánsági magyarságot a Délvidéken belül külön nemzeti közösségnek tekintenénk, akkor – a bácskai magyarságot követően – a második legnagyobb nemzeti közösségnek számítana. Mert még így is nagyobb a létszáma, mint a vajdasági szlovákságé (56 637 fő), illetve a vajdasági horvátoké (56 546 fő), és így tovább.
A migráció mellett vannak egyéb tényezők is, amelyek kihatnak a bánsági magyarság helyzetére.
– Elsőként a bánsági magyarság alulreprezentáltsága a helyi közigazgatásokban, illetve a politikai pártokban, beleértve a magyar pártokat is. Úgy fogalmaznék, hogy érdekérvényesítő erejük nagyon gyenge. Nincs egy olyan községi önkormányzat sem, ahol jelentősebben tudnák befolyásolni a helyi magyarság megmaradását. Ez a gyenge érdekérvényesítés különösen a támogatások leosztásában jelentkezik. Mondanék egy példát: míg egyes magyarországi támogatások tekintetében a Délvidék és Kárpátalja pozitív diszkriminációban részesül, addig ez a pozitív diszkrimináció már nem jelentkezik a tömb, illetve a szórványmagyarság viszonylatában. Nagy gondot okoz az értelmiség utánpótlásának hiánya is. A Magyarországon egyetemi oklevelet szerzett bánsági fiatalok ugyanis nem tudják Szerbiában honosítani oklevelüket. Ha van is bennük akarat a visszaköltözésre, ez eltántorítja őket. Ebben a kérdésben mindenképpen új megoldásokra van szükség. Nagyon fontosnak tekintem, hogy minden fejlesztésnek, legyen az oktatási, vagy gazdasági, csak akkor van hosszú távon értelme, ha az párosul a XXI. század kihívásait figyelembe vevő központilag irányított identitást megőrző programokkal. Mert mit ér a magyarság szempontjából a gazdag vállalkozó, ha már identitása nem a magyarsághoz köti? Vagy mit ér az olyan oktatási jellegű fejlesztés, ha annak középpontjában nem a nemzeti jelleg van? Nyilvánvaló, hogy a versenyképességhez nem csak erre van szükség, de enélkül nem lesz magyar megmaradás.
Korábban több olyan programban vett részt itt a Bánságban, amely elősegítette az itteni magyarság megmaradását. Lát-e arra lehetőséget, hogy a közeljövőben további fejlesztési támogatások kerüljenek a szórványba?
– Az Ön által említett programok megvalósítása csapatmunka eredménye volt, e csapat tagjai közül én csak az egyik voltam, azt hiszem nevek említése nélkül is nagy részünk tudja, hogy kikről van szó. Természetesen örülök, hogy részt vehettem ezekben a fejlesztési programokban. Hogy a jövőben várható-e további fejlesztés a Bánságban, azt nem tudom. Csak remélni merem, hogy az az építő jellegű munka, ami 2000-ben elkezdődött, az elkövetkező magyarországi választásokat követően újra fog indulni, és azt is remélem, hogy ugyanazon partnerekkel fog tovább folytatódni, akikkel már a múltban is kialakult egy jó együttműködési gyakorlat.
Végezetül: a demográfiai mutatók alapján van-e jövője a bánsági magyarságnak?
– Ha csupán a statisztikai adatokra alapozzuk véleményünket, akkor eléggé lehangoló választ tudnék adni. De figyelembe véve történelmünk elmúlt 500 évét – és had éljek most egyik barátom mondásával –, akkor megállapíthatjuk, hogy teli van csodákkal, azaz már az is csodának számít, hogy a magyarság egyáltalán eddig meg tudott maradni. Ennek fényében, szerintem, van jövője a bánsági magyarságnak. A kérdés csak az, hogy ezt a jövőt miként szeretnénk felépíteni.
