Az ember szeret ajándékot kapni. Felnőhetünk, megkomolyodhatunk, ennek ellenére mindenkiből előbújik a benne rejlő gyermek, ha egy ízlésesen becsomagolt ajándékot kap valakitől. Azonnal felcsillan a szemünk, miközben udvariasan szabadkozunk, hogy nem kellett volna, meg jaj, de aranyos vagy, ugyanakkor szinte rögtön tépnénk a csomagolást, megnézni, hogy mi is lehet benne.
Egyik reggel a postaládában várt rám egy ilyen csomag. Az Ajándék.
Egy kék színű kocka volt, rajta sárga napocskával. Hogy kelő vagy nyugvó, azt már nem tudtam megállapítani, mert az attól függ, hogyan forgatjuk. Persze, azonnal felismertem A Jelet és nagyot dobbant a szívem. Hiszen Borisz küldött nekem valami szépet. Vajon mi lehet benne? Sminkkészlet? Parfüm? Felfújható háromdimenziós szudoku rejtvény? Koszovó alakú, nemzeti színű intimbetét?
Ne lássa a szomszéd, hogy örülsz! – szuggeráltam magamat, majd angol hidegvérrel besétáltam a házba. Még be sem csukódott az ajtó, már szét is téptem a kis kockadobozt. Először csak behunyt szemmel tapogattam meg. Gömbölyű. Műanyag. Műanyag? Úristen! Nem is Borisz, hanem Ökolivér küldte. „Kiválasztott vagy!” – suttogta egy hang és én ezt is éreztem. Igen. Végre felfigyelt rám és megkaptam az Ajándékot. Annyi éven át tartó várakozás, üresség után eljött ez a pillanat is.
Na de nézzük mi is ez. Kék színű, műanyag és gömb. Lebomló anyagból készült teniszlabda? Jojó madzag nélkül? Várjunk csak. Hiszen ezt szét lehet hajtani. Majd kiugrottam a bőrömből az izgalomtól. Milyen fantasztikus, több rétegű meglepetés. Az én demokrata Szent Grálom. Még szerencse, hogy olvastam A Da Vinci kódot, így könnyebben fel tudom törni. Aztán kiderült, hogy nem kell feltörni, egyrészt mert nem tojás, másrészt meg nem volt lezárva, úgyhogy csak szét kellett hajtani. Miután ezt megtettem, tovább fokozódott az izgalom. Két félgömböm volt, közepén valami fekete csigavonalszerű izével, mellette pedig fehér drót, a végén dugasszal. Jézusom! Időgép. Vagy olyan univerzális szuper masina, amivel megtisztíthatom Szerbiát. Segíthetek Ökolivérnek! De az is lehet, hogy saját medence? Nem kell majd a Prozivkára járni. Sőt, az sem kizárt, hogy ebben az én saját kis úszómedencémben is játszik majd egy-két negyedet a magyar és a szerb válogatott. És Borisz meg Ökolivér ott ülnek a nézőtéren. Jajj, ne felejtsek el addigra csevapot, kávét meg mindenféle innivalót hozni. Talán a kertben elfér majd a medence. Habár, az is lehet, hogy E.T. demokrata párti unokaöccse jött el hozzám. Ha ezt Pataky Attila megtudja, még Edda-koncert is lehet a nappalinkban. A mindenit, de szerencsés vagyok.
Amikor a gyerekkorunk ajándékait kinyitjuk, azonnal csökken a lelkesedésünk, amikor meglátjuk a fólia alatt a zoknit vagy az alsónadrágot. Hasonló folyamat ment végbe nálam is az Ajándék kapcsán. Rácsatlakoztattam a számítógépre az eszközt, miután hosszas forgatást követően arra jöttem rá, hogy ez bizony se nem ufó, se nem medence és Szerbiát sem fogom vele feltakarítani, vagy ha mégis akkor beledöglök, mert hát egy kis gömbbel mire minden szemetet összeszedek, eltelik kis idő. Hanem, egy hangszóró. Ekkor még volt bennem némi remény, hogy majd Borisz hangja szólal meg a hangszórókból, közli, hogy kiválasztott vagyok és ismerteti a küldetésemet. De semmi ilyesmi nem történt. Bekapcsoltam az Omegától a Lénát, mp3-ban, de úgy sercegett, mintha apám régi, sárga címkés bakelit lemezéről – a Tízezer lépés című albumról – szólna.
Nesze neked Ajándék. Japán napocskás dobozba csomagolt műanyag hangszóró. Nem szól, nem szép, ki lehet ugyan tenni a polcra dísznek, de ezen felül semmi hasznom nincs belőle. Éppen úgy, mint abból, aki küldte.
