Baj van a demokraták háza táján. Ez az első asszociáció, ami eszünkbe juthat, miután Tadić az utolsó pillanatban mégiscsak úgy döntött, idő előtt benyújtja lemondását és május 6-án elnökválasztás is lesz Szerbiában.
Köztudott, hogy a médiában megjelenő közvélemény-kutatások többnyire megbízhatatlanok, azok általában a megrendelő igényeit tükrözik. Egyértelmű, hogy az első helyért a demokraták és a Szerb Haladó Párt csatázik, az összes szondázás e két pártot hozza az élre, a felmérésekben csak a kettejük közti különbség változó. Nyilván, a haladókhoz közelebb álló média ezt a különbséget 6–8 százalékra hozza ki, a demokraták holdudvarába tartozó sajtó ezzel szemben 2-3 százalékos különbséget prognosztizál. Ennek ismeretében pedig nem marad más választásunk, ha a valós eredmények érdekelnek bennünket, akkor magukat az érintetteket, az ő lépéseiket, reakcióikat érdemes megfigyelni. Ha pedig Tadićot és a demokratákat figyeljük, arra a következtetésre juthatunk, hogy igencsak nagy bajban van a legerősebb kormánypárt, lehet, hogy az a 2-3 százalékos különbség sokkal több Nikolićék javára.
Több olyan, kapkodós, ideges lépést tett az elmúlt napokban a DP, a hozzá tartozó koalíció egyes tagjainak segédletével, amelyekből kiviláglik, hogy nem biztosak a jó választási eredményben és amelyek célja a haladók népszerűségének csökkentése bármi áron.
Az egyik ilyen megnyilvánulást Jelena Trivan a párt alelnöke „követte el”, aki kijelentette, hogy „a polgároktól függ, azokat válasszák-e május 6-án, akik az országot háborúba taszítják vagy azokat, akik a békét biztosítják”. Akik esetleg nem értették pontosan „mit is akart mondani a költő” azokat Nenad Čanak igazította el, aki közölte, a DP koalíciója biztosan nyerni fog, hacsak Koszovón nem lesz háború. Ez a kilencvenes évekből visszamaradt retorika igencsak megkopott és nehezen hihető, hogy szavazatokat lehetne általa szerezni.
A másik visszatetszőnek nevezhető lépés az volt, amikor Rasim Ljajić, aki szintén Tadić szövetségese, Hágával való együttműködésért felelős tanács elnöki minőségében kormánygaranciát nyújtott Vojislav Šešeljnek a hágai fogdából való szabadlábra helyezése érdekében. A szerecsenmosdatás azonmód meg is kezdődött, Ljajić közölte, hogy ennek a lépésnek semmi köze a választásokhoz, na de akad-e olyan ember ebben az országban, aki elhiszi, hogy mostantól május 6-ig történhet bármi is, aminek nincs köze a választásokhoz? Egyértelmű ez a számítás is. A radikális vezér a haladók mumusa, ha a választási kampány hevében egyszer csak megjelenne Szerbiában, egész biztosan gyengítene valamennyit a haladók népszerűségén. Miután azonban szinte minimális az esélye annak, hogy Šešeljt hazaengedik, még kevésbé pedig, hogy erre még a kampány idején sor kerül, ez a gesztus is csak a demokraták kapkodását támasztja alá.
Mindezek azonban a jelek szerint nem hozták meg a várt eredményt – miért is hozták volna? – ezért aztán az utolsó pillanatban Tadić előhúzta a sokáig tartogatott dzsókert – május 6-án elnökválasztásra is sor kerül. A kalkuláció világos: Tadić ma a legnépszerűbb hazai politikus, az elnökválasztás növeli a részvételi arányt, aminek köszönhetően pedig a demokraták arra számítanak, hogy a Tadićra leadott nagyszámú szavazat növelheti a demokratákra leadott szavazatszámot is. Ez a számítás azonban több dolog miatt is sántíthat.
Egyrészt, az elnökválasztás első fordulójának még nincs akkora tétje, ráadásul a parlamenti választáson elinduló pártok szinte mindegyike indít elnökjelöltet, afféle villámhárítóként, amivel csökkentheti a Tadićra és a demokratákra leadott szavazatszámot. Az emberek többsége az első körben így szavazhat az általa preferált pártra és annak elnökjelöltjére, majd két hét múlva a két befutó egyikére.
Másrészt, olyan szintű a lakosság körében az elégedetlenség, hogy könnyen lehet, hogy a fenti fegyver visszafelé sül el és nem az történik, hogy Tadić népszerűsége miatt pártja is több szavazatot kap, hanem hogy a párt népszerűtlensége miatt az elnökjelöltjükre is kevesebben voksolnak.
Ugyanakkor, a demokraták megnehezíthetik a kis pártok dolgát, ezzel a haladók potenciális koalíciós partnereinek a számát csökkentve. Az elnökválasztás törvényszerűen növeli a részvételi arányt, aminek következtében növekszik az ötszázalékos küszöb eléréséhez szükséges szavazatszám, ami a kisebb pártok parlamenti bejutását veszélyezteti (a nemzeti kisebbségek pártjai nem tartoznak ide, rájuk az ötszázalékos szabály nem vonatkozik). A cenzus növelésével pedig elméleti esély van rá, hogy parlamenten kívül reked a populista király Mlađan Dinkić újracsomagolt G17-je és esetleg Koštunica SZDP-je. Az utóbbi ezúttal Velja Ilić nélkül indul, ráadásul a Dveri is számíthat 1-2 százaléknyi szavazatra abból a bázisból, amely Koštunicáék vadászterülete. E két párt közül a Szerbiai Egyesült Régiók, ahogyan az elmúlt 12 évben tette, ezúttal is gond nélkül átállna a másik oldalra, a Szerbiai Demokrata Párt pedig biztosan nem szövetkezne Tadićékkal.
A demokraták tehát teljes fegyvertárukat bevetik a hatalom megszerzése érdekében, még az államfői intézmény degradálásától, pártcélokra történő felhasználásától sem riadtak vissza. A kérdés már csak az, e lépés többet hoz-e a konyhára, vagy még többet visz el. A válaszra még egy hónapot várnunk kell.
