Szavazzunk, hogy megmaradjunk!

Dr. Pénzes János szabadkai megyés püspököt a Magyar Szó megbízott főszerkesztője kérdezte (fotó: Molnár Edvárd)

Pénzes János püspök úr irodájához vezető folyosón újságokat pillantunk meg fotóriporter kollégámmal, katonás sorban halomba rakva állnak az elolvasott Magyar Szók. Biztosra vesszük, itt nem kell reklámozni lapunkat. Nyomban el is szégyellem magam, amiért az évekkel ezelőtt megszüntetett vallási rovatot még mindig nem állítottuk vissza, ezért magamtól hozom fel a témát, mire ő csak megértő mosollyal bólogat, s arról kezdünk beszélgetni, mit lehetne tenni ennek érdekében. Majd a szobájába érve a püspöki címerről kezdünk beszélgetni, amelyen ott áll a latin felirat: Ego sum, nolite timere, azaz Én vagyok, ne féljetek.

Hosszasan beszélgetünk a címer eredetéről és az ott fellelhető jelképekről, majd minden átmenet nélkül jövetelünk céljára, a húsvétra terelődik a szó. Felmerül a kérdés, hogy vajon ilyenkor, a kereszténység legnagyobb ünnepén a feltámadásra várva, a húsvétra készülődve gondolunk-e arra, hogy az igazi értékek szerint éljük-e meg mindezt, vagy az utóbbi időben sokat változott a világ. Erről így szól a püspök úr:

– A húsvéti feltámadási élet a keresztényeknél évszázadokon, avagy a két évezreden keresztül nem változott. De nem mindegy, hogy valaki milyen módon keresztény. A legelterjedtebb médiában, televízióban, rádióban és az újságokban ilyenkor számtalan cikk jelenik meg a népszokásokról, amelyek kísérik a húsvét ünnepét. A piros és a hímes tojás, az adományozás, az egymás megajándékozása előtérbe kerül. A húsvét ünnepléséhez sokan úgy viszonyulnak, hogy keresztény vagyok, akkor ez természetes számomra. Elsődleges kérdés viszont, hogy hiszünk-e a feltámadásban, abban, hogy Jézus Krisztus feltámadt, és abban, hogy mi magunk is fel fogunk támadni. Ezt nem könnyű az embereknek elfogadni, különösen akkor, amikor egészségesek, fiatalok, nincs bennük szorongás, nem támadta meg őket betegség. Ha manapság megkérdezünk valakit, hogy keresztény-e, minden további nélkül azt fogja mondani, hogy igen, de ha megkérdezem, hogy hisz-e Jézus Krisztus feltámadásában, és hogy mi is feltámadunk majd az utolsó napon, akkor már valószínűleg kezd visszavonulni, nehéz elfogadnia a feltámadást. Sokan szeretnék azt megtapintani, egyébként természetfelettinek érzik. A Szentírásból teljesen világos, hogy hasonlóan voltak ezzel az apostolok is. Nyilvánvalóan mi azzal küszködünk, hogy a hitért meg kell küzdeni, a hitet az embernek az akarat erejével kell elfogadnia, ez az, ami meghozza nekünk az üdvösséget.

– Talán éppen ezért a feltámadást a legnehezebb elfogadtatni a hívőkkel. Mert annyira természetfelettinek tűnik, emberi tapintással, nézéssel, hallással, érzékeléssel nem lehet elérni, csak a hittel.

– Én mint püspök magam sem mondhatom, hogy találkoztam Jézus Krisztussal, hogy megjelent nekem, ilyen tapasztalatom nincs. A Szentírással lezárult a kinyilatkozás, Krisztus meghalt értünk, feltámadt, és biztosította számunkra az örök életet. Azért, hogy az ember élete ne legyen a semmibe hullás, amikor a sírba engedik, ha azt kérdezzük, hogy miért éltünk mi ebben a világban. A marxistáknak következetesen azt kellene mondaniuk, hogy a mi életünknek egyáltalán nincs értelme, mert amikor meghalunk, hamuvá leszünk, letesznek a sírba bennünket, elsorvadunk. Nincs tovább, nem tudnak tartalmat adni annak, hogy miért éltünk a világban. Az apostolok is sokszor hitetlenek voltak, csodálták Jézust, látták benne a megváltót, a felkentet, s tudták, hogy eljön, és az embereknek meghozza az üdvösséget. Háromszor is említette nekik Jézus, hogy az ember fiának szenvednie kell, mielőtt keresztre feszítették, meghalt és utána feltámadt. Péter azt mondta: Uram, ilyen veled nem történhet. Mégis megesett a sok szenvedés és borzalom, majd a mennybemenetel. Végül az apostolok sorra megértették, hogy ha nincs feltámadás, hiába a hit, akkor hiába törekednek a hívők, böjtölnek, minden más a kereszténységre hiábavaló, hiszen a hit bennünk van, s a feltámadás a kereszténység csúcsa.

– Húsvét után, a bérmálkozás idején a gyerekeknek miről szokott leginkább beszélni?

– Sokszor elmondom nekik: mit gondoltok, Jézus miért élt csak 33 évig? Jómagam már kétszer túlléptem ezt a korhatárt, az apostolok közül János a századik évét is megérte, Péter 67 éves volt, Jézusnak pedig csak ilyen rövid életkor adatott. Az Isten valamit bizonyítani akart ezzel, arra akart rámutatni, hogy nem az élet hosszúsága a fontos, hanem az, hogy hogyan éljük le az életünket, milyen hittel és milyen örömmel akarunk az élők sorából távozni. Azok, akiket a mindennapi életben hősöknek mondanak, azok is meghalnak, s utána feljegyzik a történelemben őket, ezek a hősök. a szentek és a boldogak, azok is, akiket az egyház szentté avat, mind az Isten kegyelmében haltak meg, ezért vannak a Mindenszentek, akikről mindig megemlékezünk.

– A választási kampány idejét éljük, talán ennek az időszaknak a politikum számára a gyónás idejének kellene lennie, de lehet, hogy nem is az valójában. Mik a mi értékeink, kire kell nekünk, vajdasági magyaroknak felnézni és odafigyelni most ebben az időszakban, miért és kiért kell imádkoznunk?

– Most, amikor tart a kampány, amikor arról van szó, hogy lényegében a sorsunk és a további életünk dől majd el, akkor azért kell imádkoznunk, hogy az emberek, akikre majd szavazunk, akik tényleg képviselnek majd bennünket, azt, amit ígérnek, azt valóban meg kell valósítaniuk. Minden lényükkel arra törekedjenek, hogy az ígéret megvalósuljon! Mert nincs rosszabb valami annál, mint amikor valakitől elvárják, hogy rájuk szavazzanak és az elmúlt négy-öt év alatt történtekért el kell számolniuk. Az a legfontosabb, amiért annak idején a szavazók elmennek szavazni, és rájuk adták a voksukat. Ezért van sokszor az, hogy valaki azt mondja, hát minek menjek szavazni, úgy is csak reklám az egész. Ez a lényeg. Hiszem azt, hogy senki se képes megvalósítani mindazt, amit mondott, ezért nekünk szavazóknak oda kell figyelnünk, hogy azokra kell leadni a voksunkat, akik bennünket eddig a legjobban képviseltek. Akik a legtöbbet mutatták fel, akikről a mi életünk a legjobbá és a legszebbé vált.

– Ezek szerint arra biztatja a vajdasági magyarokat, hogy mindenképpen menjenek el szavazni?

– Gondolom, hogy az, aki nem megy el szavazni, az sokszor nagyon téved. Mert mégis csak vannak értékek a mi életünkben, amelyekért ki kell állni, s amelyeket meg kell valósítani. Ha nem megy el szavazni, akkor egyszerűen semmit se tesz azért, hogy az életünk jobbá váljon, hogy a mindennapi életben meglegyen az egyenlőség, hogy az emberi méltóságunk valóban az legyen, amit mindenki elvár, s hogy a családjának, férjnek, feleségnek, gyereknek jobb legyen. A legfejlettebb országokban, mint Németország, 70 százalékos a részvétel a szavazáson. Ott öntudatosak, s jól tudják, hogy csak így alakíthatják a sorsukat. A keleti országokban már sokkal rosszabb a helyzet, 30, 40, 50 százalékos az urna elé járulás, részben azért, mert tájékozatlanok, mert azt hiszik, hogy hiába szavaznak, úgyse lesz jobb. Ez nagyon téves hozzáállás. Én azt mondom, szavazzunk, akkor mégis mi ítéljük meg, hogy az eddigiek milyenek voltak, mit tettek, s mit tesznek és tehetnek majd a jövőnkért, az utódainkért. Én, amióta szavazati jogom van, egyetlenegy választást sem hagytam ki. Amikor nagyon elfoglalt vagyok, mert – mondjuk – három bérmálás is jut arra a napra, amikor az urnák elé járulunk, akkor korán felkelek, és már 7 órakor leadom a voksomat. Mindenkinek joga van a lelkiismerete szerint szavazni.

– Vannak-e nekünk olyan közéleti személyiségeink, akik példamutatóak, akikre érdemes felnéznünk?

– Vannak bizony! Azt mondom, hogy amikor látjuk, hogy egyik-másik párt az emberek többsége szempontjából küzdött, harcolt, tett valamit az érdekünkben, s ennek látható eredményei vannak, arra oda kell figyelnünk. Talán keményen fog hangzani, de az esélytelenekre ne szavazzunk. Abból nem lesz semmi, csak elúsznak a szavazatok. Hogy kik azok az esélytelenek én, azt nem mondom ki, de mindenki ítélje meg, mi az, ami a legjobb számára, és kik azok, akik ezért a legtöbbet tették.

– Tett-e valamit a vajdasági magyar politikum az egyházért?

– Persze, hogy tett! Emlékszem, amikor még kezdő püspök voltam, és Huzsvár püspök úrral a kilencvenes évek kezdetén írtunk egy közös felszólítást a hívőkhöz. Így hangzott: Maradjunk, hogy megmaradjunk. Most is egész biztos, hogy a püspöki konferencián kibocsátunk majd egy felszólítást vagy buzdítást az emberek felé, ami azt fogja sugallni, hogy feltétlenül menjenek el szavazni, utána pedig, hogy a lelkiismeretük szerint szavazzanak. A politikusokra persze mindig lehet azt mondani, hogy tehettek volna többet is, de magam tapasztaltam, és a papjaim is, hogy igenis tettek, igenis eljöttek hozzánk, beszélgettek velünk, s azt is megértjük, hogy nem tehettek többet, mint ami a politikumban lehetséges. Az is természetes, hogy mindig magasabbra tesszük a lécet, mint amit át lehet ugrani, de én nyugodtan állíthatom, hogy igenis ebben az országban a helyzethez képest én mint püspök elégedett vagyok azzal, amit tettek értünk a politikusaink.

– Számítanak-e arra, hogy a vagyon-visszaszármaztatási helyzet az egyház esetében javul?

– Mindenhol gond volt az, ahogy az egykori kommunista országokban megtörtént a vagyon-visszaszármaztatás. Még 10–15 százalékát kaptuk vissza a vagyonunknak, s nem nagy az esély arra, hogy ez a helyzet rohamosan javulni fog. De más országok példáját tekintve talán megoldható lenne kártérítés formájában az egykor elvett vagyon visszatérítése. A papjaink nincsenek biztosítva. Romániában például havonta bizonyos összeget fizetnek a papoknak kártérítés fejében. Ezt kellene nálunk is tenni, ha más megoldás nem kínálkozik. Bennünket nagyon súlyosan érint, hogy megoldatlan a biztosításunk, szerencsére Zvekanovity Mátyás püspök úr Szabadkán megépíttette a Josefinum nyugdíjasotthont, ahova a 75 éves korukat betöltő papjaink beköltözhetnek, jelenleg is 14-en élnek ott. Ugyanígy felépítettük az Augustianumot, a papnevelő intézetet, de mindezt önerőből, külföldi segítséggel, mert a vagyon-visszaszármaztatásból nem sok jutott nekünk. Ötven éve németországi segélyekből tudunk csak létezni, meg a vajdasági magyar politikumnak köszönhetően jutunk némi támogatáshoz.

– Hol tölti a húsvéti ünnepeket?

– Minden püspöknek kötelező otthon töltenie a húsvétot, a pünkösdöt, a karácsonyt, a mindenszenteket. Húsvét után a bérmálkozás veszi kezdetét, valamikor 20 évvel ezelőtt 350 000-en voltunk. Most a legújabb statisztikai adatok szerint 290 000-en tartoznak hozzánk a hívők közül. Valamikor évente 2500 bérmálásom volt, most boldog leszek, ha elérjük a 2000-et.

– Szokott-e locsolkodni?

– Gyerekkoromban minden évben rendszeresen locsolkodtam, 2010 óta a régi osztálytársakkal évente kétszer találkozunk, és felelevenítjük az egykori élményeket. Bajmoki vagyok, 120-an voltunk akkor, akik magyar osztályba jártak, manapság jó, ha 12-t össze lehet szedni. Ez nagyon sajnálatos. Nézegettem a képeket, kisebb csoportban jártunk hatan-heten locsolkodni, azokat a tanárnőket is felkerestük, akikről tudtuk, hogy hívők. Én harmonikáztam, egyik-másik fotón ott van a harmonikám. Ma már nem hiszem, hogy elmegyek locsolkodni, nem nagyon vannak rokonaim, két első unokatestvérem van, az egyik 87, a másik 83 éves, nem tudhatom, hogy lesz-e locsolkodási alkalom húsvét hétfőjén.