Visszapillantás egy rendkívül nagyívű pályára, annak ürügyén, hogy a Harvard Egyetem márciusban ünnepelte a jogtudományi doktorátus bevezetésének századik évfordulóját. Dr. Várady Tibor jogtudóssal az egyesült államokbeli ösztöndíjak történetéről, a szókratészi módszerről, a magyar nyelvű oktatás újvidéki Jogi Karon való megkezdéséről, a politikáról és azokról a véletlenekről beszélgettünk, amelyek egy egész életet meghatározhatnak.
A közelmúltban egy jelentős rendezvényen vett részt a Harvard Egyetemen.
– A massachusettsi Cambridge-ben levő Harvard Egyetemet több mint 375 éve alapították. A jogi kar szintén több évszázaddal ezelőtt kezdte meg működését, a jogtudományi doktori iskola azonban pontosan százéves múltra tekint vissza. Ebből az alkalomból ünnepi konferenciát szerveztek a globális jogoktatás témakörében. A tanácskozás felszólalói zömmel régi diákok voltak, akik egykor a Harvardon doktoráltak. Mivel én 1970-ben szereztem meg ott a doktori címet, meghívtak előadónak. A világ számos országából érkeztek részvevők, körülbelül 150-en lehettünk.
Hogyan került annak idején a Harvardra?
– Szerencsével: Fulbright-ösztöndíjat kaptam. A keleti blokkban Jugoszlávia volt az első olyan ország, ahol lehetőség nyílt pályázni rá. Én 1967-ben jelentkeztem, merészen a Harvardot írtam az első helyre, és sikerült eljutnom. Sokat segíthetett, hogy pont ebben az időszakban nyert teret Észak-Amerikában az az elképzelés, hogy a nemzetközi oktatást Kelet-Európára is kiterjesztik. Az ösztöndíj elnyerése előtt egy tesztsorozaton kellett átesnem, továbbá ellenőrizték, hogy nem vagyok-e párttag (mert ez kizáró ok lett volna). A környező országokból egy cseh diák, Gerhard Bubnik volt az évfolyamtársam, aki egy másik ösztöndíjprogrammal került az USA-ba. Számára a prágai tavasz eseményei miatt igencsak drámai volt az 1967/68-as tanév. Mindkettőnket érdemeinken felüli érdeklődés övezett. Mindenkit érdekelt, hogyan is nézhet ki valaki, aki a vasfüggönyön túlról jött: egy kicsit mintha marslakók lettünk volna.
Bizonyára kuriózumnak számított, hogy kisebbségi magyar. Értették ezt a fogalmat akkor Amerikában?
– Nem igazán. Feltételezem, hogy a Fulbright belgrádi osztálya tudott róla, az amerikaiak viszont talán nem is tartották fontosnak, hogy a Várady szerb vagy magyar név-e. Volt egy magyar származású tanárom, Paul Bátor, ő persze pontosan tudta, hogy a Várady nem szerb vezetéknév. Egyébként a fivérével ők voltak Bartók Béla ügyvédei.
Nem lehetett egyszerű az újvidéki Jogi Karról kimenni Amerikába.
– A távozáshoz természetesen engedélyt kellett kapnom. A segítségemre volt Aleksandar Magarašević, az akkori dékán. Emlékszem, hogy kételyei voltak. Őszinte jóindulattal mondta: „Gondold meg, hogy ez jót tesz-e majd a karrierednek.” Nyilvánvalóan arra célzott, hogy egy nyugati fokozat bélyeg, amelyet viselnem kell majd egy olyan országban, ahol más számít sikernek. Az idő tájt nyilván úgy látta, hogy a kommunizmus örökké fog tartani. Egyébként az első, 1967/68-as tanévben magiszteri tanulmányokat folytattam a Harvardon. Utána újabb ösztöndíjat kaptam – ezúttal az egyetemtől – hogy doktori stúdiumokat is folytathassak. Újvidéken akkor Nikola Vorgić lett a dékán, aki szintén sokat segített, de figyelembe kellett vennie más meggondolásokat is. Arra kért, próbáljam úgy intézni, hogy a következő tanévnek csak a felét töltsem a Harvardon, hogy mégse maradjak távol túl sokat.
Végül is jót tettek a karrierjének a harvardi tanulmányok?
– Semmi sem tett ennyire jót a karrieremnek. Megannyi dologban volt fontos támpont, hogy kint tanulhattam, és harvardi doktorátussal rendelkezem.
Visszajött ugyan Újvidékre, időnként azonban ki-kijár tanítani.
– Visszajöttem. Persze nekem a doktorátus Amerikában is egy oktatói állást jelentett volna, és én szerettem is ott élni, de sohasem tudtam igazán elszakadni Jugoszláviától, Kelet-Közép-Európától, vagyis attól a világtól, ahová valójában tartozom. 1981-ben kaptam még egy Fulbright-ösztöndíjat, akkor tanárként jártam odakint. Akadtak ajánlatok, kérték, hogy maradjak, és tanítsak inkább ott, de sohasem vettem komolyan számításba ezt az eshetőséget. 1988-tól 2011-ig azonban minden évben egy-egy szemesztert vagy rövidített szemesztert ott oktattam. Kaptam egy életfogytiglani kinevezést is, de erről tavaly lemondtam, hogy nyugdíjba vonulhassak. Így most kétszeresen nyugdíjas vagyok: Szerbiában is, Amerikában is, csak Pesten nem.
Miért nem élt a lehetőséggel, hogy kint maradjon Amerikában?
– Annak ellenére, hogy a Harvard számomra kulcsfontosságú volt, nem minden tekintetben lettem Amerika-barát. Jólesett ott lenni, de sohasem tudtam elképzelni, hogy végleg ottmaradjak. Amiben viszont a leginkább Amerika-barát lettem, az a jogi oktatás: az úgynevezett szókratészi módszer, amely a diákokkal való párbeszédben mutatkozik meg, sehol sem működik olyan sikeresen, mint a Harvardon. Próbáltam Újvidéken és Pesten is elfogadtatni ezt, nálunk még csupán részsikerrel, Magyarországon már nagyobb eredménnyel. Egyébként – és ez nem a szókratészi módszerrel függ össze – a munkatempó is más a Harvardon, mint felénk. Nagyon kemény. Hatalmas a diákok közötti verseny, óriási a rivalizálás, mert rangsorolják őket, és ennek bizony következményei vannak. Ettől függenek ugyanis a munkalehetőségek vagy a továbbtanulás. Hadd mondjak el egy furcsa történetet, amely jól szemlélteti a versenyhangulatot. Amikor a Harvardon tanultam, az előadótermektől kevesebb mint 100 méterre volt egy diákotthon, a Story Hall, ahol én is laktam. Egy éjjel nagy lármára ébredtem. A diákok többsége kiszaladt a folyosóra. Azt láttuk, hogy két szobatárs ölre ment. Ami a verekedést kirobbantotta, az a szószegés volt. A szobatársak ugyanis megegyeztek abban, hogy éjfélig tanulnak, utána pedig alszanak. Az egyikük azonban megszegte az ígéretét, éjfél után még a paplan alatt magolt elemlámpával. A másik felháborító árulást látott abban, hogy a társa így igyekszik megelőzni. Ilyesmit Újvidéken nehéz elképzelni.
De Pesten sem valószínű?
– Ott sem igen fordulhat elő ilyesmi, a harvardi oktatásnak azonban része a versenyszellem, ami ugyan nem volt rokonszenves a számomra, mégis húzott előre. De persze nem csak jogi oktatás létezett 1968-ban. Ez a vietnami háború és a háborúellenes tüntetések éve volt, a hippimozgalmak csúcspontja, a dzsessz és a drogfogyasztás nagy esztendeje. Sok mindent lejegyeztem, s néhány évvel később egy könyvben is megírtam. Az úti esszéket tartalmazó kötet címe Vagy nem maga az élet a legjobb időtöltés?, ami egy hippi jelszónak a fordítása. Egyébként már azelőtt elkezdődött a vietnami háború, hogy Amerikába mentem volna, s én kezdetben az USA-nak szurkoltam.
Ezt ma egy kicsit furcsa hallani.
– Igaza van. Akkor azonban sok dolgot elfedett az a tény, hogy a Szovjetuniónak Amerika volt a legnagyobb ellenfele, s bennem még élénken élt az emléke az 1956-os forradalomnak, amit tizenévesen átéltem. Ezért volt nehéz elítélni olyasvalamit, ami szovjetellenesnek számított. Az USA-ban viszont szinte egyetlen barátom és ismerősöm sem értett egyet azzal, amit az országuk Vietnammal tett. Egyre világosabb lett, hogy sokkal inkább Amerika hasonlítható a Szovjetunióhoz, mint Vietnam.
Miután visszatért Újvidékre, változtatott-e az oktatási módszerén?
– Az oktatási rendszer egészére sajnos nem tudtam hatással lenni. Európában ugyanis a hallgatók nem az előadásokra készülnek, hanem a vizsgákra, s ezért sokan nem is járnak az órákra. Dialógus pedig csak akkor alakulhat ki, ha a diák is felkészült. Amerikában másmilyenek a tankönyvek is. Nem a következtetéseket rendszerezik bennük, hanem az egyes esetek vagy problémák vannak úgy felsorakozva, hogy akik végiggondolják őket, eljuthatnak a következtetésekig. Aki a párbeszédben nem vesz részt, az nemigen tud a tankönyvből felkészülni a vizsgára. Ez a szókratészi módszer lényege. Ahhoz, hogy ezt nálunk maradéktalanul alkalmazni lehessen, más tankönyvekre és vizsgakérdésekre lenne szükség. Itt például megkérdezem a vizsgán azt, hogy milyen esetekben bontható fel egy szerződés. Ezt meg lehet tanulni a könyvből. Amerikában viszont egy megoldandó ügyet vázolok fel a diáknak, amelyben mondjuk a bíró vagy az ügyvéd szerepét kell vállalnia. A budapesti Közép-európai Egyetemen ezzel a módszerrel tanítunk és vizsgáztatunk.
Jómagam is a diákja voltam az újvidéki Jogi Karon 1978 és 1982 között. Az idősebbektől hallottuk, hogy érdemes bejárni az óráira, mert többet megtudunk Öntől, mint a könyvekből, és még szórakoztató is. Mivel részben magyar oktatás folyt, mi kisebb csoportokban, a gyakorlat és az előadás ötvözetének köszönhetően részesülhettünk a szókratészi módszerből.
– Igen, igyekeztem legalább részben alkalmazni a harvardi módszereket az újvidéki Jogi Karon is. Hamar beláttam, hogy nem várhatom el, hogy a diákok minden órára készüljenek, ezért nem otthon előre elolvasott esetekre alapoztam, hanem az előadás során magam vezettem fel a problémákat, s ezekre épülhetett a dialógus. Ezt valóban kedvvel csináltam, örülök, ha befogadásra talált.
Az újvidéki Jogi Karon magyar nyelven is folynak előadások, s ebben oroszlánrésze volt a tanár úrnak.
– Viszonylag pozitív kisebbségi klíma alakult ki a hetvenes években, s úgy gondoltam, talán van esély arra, hogy legyen magyar nyelvű oktatás is az újvidéki Jogi Karon. Nikola Vorgić akkori dékán bátran mellém állt, noha sokan igyekeztek gátolni. Kezdeményezésemet a nem egészen jóindulatú kollégák úgy állították be, hogy én a szerb helyett akarom bevezetni a magyar nyelvű oktatást. Ezzel a képlettel többször találkoztam. Aki nem lát szívesen kisebbségi jogokat, az a kezdeményezéseket maga srófolja fel a túlzásig, hogy könnyebben el lehessen őket utasítani. Én természetesen a szerb mellett akartam bevezetni a magyar nyelvű oktatást.
És sikerült is.
– A lektorátussal kezdtük. Azon ügyködtem, hogy mind az öt, Vajdaságban akkor használatban lévő kisebbségi nyelven működjön lektorárus. Több esélyt ad az érdekérvényesítésre, ha a többi kisebbséget nem vetélytársnak, hanem sorstársnak tekintjük. Emlékszem egy bizarr epizódra a ruszin lektorátussal kapcsolatban. Vajdaságban a hivatalos álláspont szerint akkor csupán a ruszin nyelv volt elfogadva kisebbségi nyelvként, az ukrán azonban nem. Azóta már mindkettő létjogosultságot nyert. Egy buzgó – és buzgón gyanakvó – egyetemi tisztségviselő valahol azt hallotta, hogy a ruszin lektor titokban ukrán jogi terminológiát tanít, és arra szólított fel, hogy ezt – mint a lektorátus vezetője – diszkréten ellenőrizzem. Azt mondtam a megbízómnak, hogy ez lehetetlen feladat. Elmagyaráztam, hogy hárman-négyen járnak órára, egy ötödik ember tehát nem jelenhet meg észrevétlenül. Ha mégis sikerülne részt vennem az előadáson, nem tudnám megállapítani, hogy ukránul vagy ruszinul folyik-e az oktatás, mert nem tudok sem ukránul, sem ruszinul. Ezt a funkcionáriusnak is nehéz volt megcáfolnia, de hozzátette, hogy azért vigyázzak. Ebben maradtunk. A lektorátuson kívül a részleges párhuzamos oktatást is sikerült megszerveznem magyar nyelven.
A joghurtforradalom után ez a felépített kisebbségi oktatás bedőlt.
– A kisebbségek életben tartásához mindig kell plusz lépéseket tennünk. Amikor a kari tanács ülésén megszületett a döntés arról, hogy lesz magyar nyelvű párhuzamos oktatás, levittem egy cédulát az adminisztrátorhoz, hogy ragassza ki a táblára, s így értesítsük a hallgatókat. A titkár azt válaszolta, hogy nem érti, mi van erre a papírra írva, de ő bizony nem teszi ki, mert nem tudhatja, mit hirdetek. Erre fogtam és kiragasztottam magam. Ilyenkor az ember választhat: vagy megsértődik, s akkor az egyedüli eredmény a „jogos sértődöttség” lesz; vagy megteszi azt a bizonyos plusz lépést, maga csinálja meg azt, ami más feladata lenne, s esélyt kap a jogérvényesítésre. Aztán vannak olyan periódusok is, amikor már a plusz lépések sem segítenek. Miután távoznom kellett az Újvidéki Egyetem Jogi Karáról, megszűnt a magyar nyelvű oktatás, a miloševići évek alatt pedig valószínűleg nem is lehetett volna fenntartani.
Azóta folyamatosan tanít az Egyesült Államokban és Budapesten, s legutóbb részt vett a harvardi ünnepségen, ahol a globalizációról tartott előadást.
– Az évfordulót ünneplő konferenciának a témája a globális jogi oktatás volt. Sok szó esik ma a globalizációról, s ez a téma nemcsak fontos, hanem divatos is, gyakran már szinte közhelyszámba megy. Valóban sok minden vált globális szinten relevánssá: a pénzügyi piacok, a munkaerőpiac, a felmelegedés, a korrupció, a bűnözés stb. Ha az ember tényleg értelmiségiként gondolkodik, akkor a globalizáció szónak nincs előjele. Globálissá formálódik mondjuk a munkaerőpiac is, és ezen a színtéren már nemcsak a termelők versengenek a vevőkért, hanem az államok is a befektetőkért. Az a tét, hogy ki tudja olcsóbb (értsd: embertelenebb) munkakörülmények és bérek biztosításával a minimálisra csökkenteni a befektetők kiadásait. Ugyanakkor azonban csakis a globális gondolkodás vezethet jó megoldáshoz, ha mondjuk a környezetvédelemről beszélünk. Én is próbáltam globális szemszögből közelíteni a jogi problémákhoz. Van olyan terület, ahol ez lehetséges, másutt azonban értelmetlen. Az utóbbi másfél évtizedben leginkább választott bíráskodással foglalkoztam. Azt hiszem, ezt lehet globálisan tanítani. Ezért egy harvardi és egy cornelli tanárral 1999-ben úttörőként kiadtunk egy erről szóló tankönyvet, amelynek májusban várjuk az ötödik kiadását. Ezt a könyvet valóban mind az öt kontinens egyetemein használják.
A harvardi tanácskozáson az előadásom témája a nyelv szerepe volt a globális oktatásban. Érdekes jogi problémák adódhatnak ugyanis az angol nyelv terjedéséből. Ha egy magyar és egy szerb fél angol szerződést fogalmaz meg rossz angolsággal, akkor nagyon izgalmas értelmezési kérdések vetődhetnek fel. A hivatalos eredeti mögött van egy rejtett eredeti, és egyre több jogvitában merül fel, hogy ezt milyen mértékben figyelembe venni. A hivatalos nyelvek pluralitása (mondjuk az Európai Unióban) vagy a jogi fordítások (és azok tökéletlenségei) szintén részeivé válhatnak egy alakuló globális valóságnak. Azt hiszem egyébként, hogy a nyelvek pluralizmusa fenn fog maradni, fenn kell, hogy maradjon.
