Számos elemzés jelent meg arról ki nyert és ki veszített a múlt vasárnapi választásokon. A legtöbb helyen – és ide sorolhatjuk a nyugati sajtót is – Ivica Dačićot és a szocialistákat jelölik meg a legnagyobb győztesként, pedig igazából a „Slobo-párt” eredményére számítani lehetett.
Dačić bizonyította, hogy – szimpatikus-e nekünk ő vagy sem – a politikában töltött 20 év alatt rengeteget tanult, elsősorban egykori mentorától, Miloševićtől. Emlékezhetünk még a 90-es évekre, amikor szinte törvényszerű volt, hogy az épp aktuális választások előtti időszakban hetente fizettek nyugdíjat, mellé „kísérő” gyanánt pedig olajat, cukrot, lisztet, a célközönség, a nyugdíjasok tömege pedig szavazatokkal hálálta meg a törődést. Emellett pedig mára, a 2000 óta elvesztegetett több mint 10 év után nem csak az a bizonyos jugónosztalgia van jelen a társadalomban, hanem az idő múlásának köszönhetően jelentős mértékű a kilencvenes évek iránti nosztalgia is. A célcsoport fejében pedig a két időszak szinte összemosódik, a „régen jobb volt” jelszó égisze alatt.
Őket és a hozzájuk hasonló éhező, munkanélküli, csalódott tömegeket célozta és szólította meg Dačić, egy keményvonalas, populista, szocialista demagógiával. Ingyenes oktatást és egészségügyet ígért, magasabb nyugdíjakat és azt üzente, Szerbiának nincs szüksége a Nemzetközi Valutaalapra. A politika egyszerű, íratlan szabályát követte, azt mondta, amit az emberek hallani szeretnének. És bejött neki. A tömegek annyira ezt akarták hallani, hogy elfeledkeztek róla, hogy az iskolaépületek rogyadoznak, hogy a kevés diák miatt a munkaerő-feleslegnek számító pedagógusokat el kellene bocsátani, hogy az egészségügy milyen katasztrofális állapotban van és egyes beavatkozásokat nem hogy ingyen, de még jó pénzért sem tudnak elvégezni az állami kórházakban. Elfelejtették azt is, hogy a lakosság elöregedése és a magas munkanélküliség következtében ma a nyugdíjasok és a munkások aránya 1:1, ami miatt az állami költségvetés egyharmadát a nyugdíjalapba kell ömleszteni, noha annak nem ott lenne a helye, és elfelejtették azt is, hogy mindezek és számos egyéb probléma miatt, amire itt most nem térnék ki, Szerbia a valutaalap nélkül csődbe jut. A csillagos, teliholdas nyári éjszaka romantikájába ringatta magát félmillió szavazó és a szocialisták karjaiba omlottak.
Az idő azonban – sajnos – megmutatja, mekkora hamiskártyás is Dačić.
Sokkalta érdekesebb azonban kitérni a két nagy párt, a haladók és a demokraták eredményére. Az aktuális eredmények tükrében azt kell mondani, a kettejük csatájából a demokraták kerültek ki győztesen. A közvélemény-kutatások soha nem teljesen megbízhatóak. Négy évvel ezelőtt, amikor még a haladó párt nem létezett, elődjeik, a radikálisok győzelmét jósolták a szondázások, ennek ellenére a DP koalíciója jó 10 százalékkal rávert a haladókra. A felmérések ezúttal is döntetlent jósoltak, tehát simán lehetett arra számítani, hogy most fordítva lesz: az SZHP 10–15 százalékkal jobban szerepel és kormányt alakíthat, de nem ez történt. Igaz, végül 1,5–2 százalékkal többet kaptak így hattal több képviselőt küldenek a parlamentbe, mint a demokraták, de ez a győzelem gyakorlatilag vereséggel ér fel.
Ismerve az elmúlt négy év eredményeit, azt, ahogyan a kormány nem volt képes kezelni a gazdasági válságot, hogy munkanélküliek százezreit „gyártották”, hogy az égetően fontos reformfolyamatok közül szinte egyet sem vittek végig, a kormány látszat-átalakítását, az egyes minisztériumokhoz, elsősorban az Oliver Dulić vezette tárcához kötődő pénzügyi botrányokat, a demokrácia játékszabályai és a nemzetközi politikai gyakorlat is azt diktálta volna, hogy ennek a garnitúrának mennie kell. Azért pedig, hogy végül mégsem ez történt a Szerb Haladó Párt a ludas. Hibásak azért, mert a rendelkezésükre álló időszakban nem tudták bizonyítani, hogy képesek reális alternatívát felkínálni az embereknek. Tomislav Nikolić pártelnök tavaly tavasszal végrehajtott magánszáma, amikor éhségsztrájkkal szándékozott kikényszeríteni a választásokat, és amely végül húsvéti böjtbe fulladt, jelentős mértékben hiteltelenné tette ezt a pártot. De például, hónapokig nem ismertük a haladók pártprogramját, amikor pedig azt nyilvánosságra hozták, az csak egy mindenhonnan összeollózott közhely-gyűjtemény volt, konkrét stratégiai célkitűzések és taktikai lépések nélkül. És a komolytalanságukra csak rátett egy lapáttal, amikor a pártelnök azt mondta, van nekik rendezési javaslatuk a koszovói problémára, de nem árulják el, mert akkor azt ellopnák tőlük a politikai ellenfeleik.
A hatalom megszerzése iránt tanúsított mohóságával Tomislav Nikolić egy olyan ember benyomását keltette, aki bármit megtesz az üdvös célért. Hol européerként mutatkozott, hol szerb nacionalistaként, a korrupció elleni harchoz kért bizalmat, miközben koalícióra lépett Velja Ilićtyel, akinek a vajdasági autópálya-koncessziós botrányára még emlékezhetünk.
A haladók nem álltak a polgárok elé konkrét tervekkel, nem vonultattak fel erős, hozzáértő embereket, arra számítottak, hogy a hatalom elleni negatív kampánnyal és a polgárok körében a demokrata kormány iránti nagymértékű elégedetlenség elég lesz a győzelemhez.
A szavazópolgárok máshogy gondolták. A jövőre vonatkozóan sem hatalom, sem ellenzék nem kínált semmi megbízhatót, így hát a többség úgy gondolta, hogy a hatalomban lévő pártok még mindig kevesebb bajt okoznak, mint az ellenzéki haladók, ha nem is sokat, de valamit letettek az asztalra. Ezért nem alakult ki egy kritikus tömeg, amely lehetővé tette volna a fordulatot. A többség a címbe foglalt mondást követte: Járt utat a járatlanért el ne hagyj!
