Nyolc évvel ezelőtt, június 26-án került börtönbe az öt temerini fiú. Most is ott vannak. Összesen 61 év letöltendő fegyházbüntetést kaptak. Kezdetben ütötték-verték őket, mert bántani merték a szerbeket, magyarázta az egyik fiú hozzátartozója. Mára ketten a mitrovicai börtön félig nyitott részlegében vannak, hárman pedig az ország legszigorúbban őrzött fegyházában Padinska Skelán, Szerbia legújabb börtönében.
Három évvel ezelőtt nyújtották be a kegyelmi kérvényüket Boris Tadić köztársasági elnöknek. Kérelmük elsőként az igazságügyi minisztérium elé került, amely elutasította, majd egy öt főből álló kegyelmi bizottságot nevezett ki az eset kivizsgálására. A bizottság nagyon szűk szavazattöbbséggel végül két fiú esetében (Máriás István, akit 15 évre és Illés Zsolt, akit 13 évre ítéltek) elutasította a kegyelemi kérvényt, de Horvát Árpád – aki 10 évet kapott –, valamint Uracs József és Szakáll Zoltán – akik egyenként 11 és fél évet kaptak – számára büntetéscsökkentést javasolt. Egészen pontosan azt, hogy az elnök 2-3 évvel csökkentse a rájuk kirótt büntetést. Ha ezt megtette volna 2009-ben, akkor mostanra vagy szabadult volna a három fiú, vagy már a heteket, hónapokat számolgatnák, hogy mennyi van még nekik hátra.
Boris Tadić Gurmai Zita LMP-s képviselő asszonynak 2010-ben azt mondta: maga is embertelennek tartja a temerini fiúk büntetését, és biztosan lesz számukra kedvezmény. Más magyarországi politikusoknak is ígéretet tett, hogy az eltúlzott büntetés ügyében a fiúkra nézve kedvező lépéseket tesz. Az anyaországi politikusok és közjogi méltóságok szinte mindegyike szóba hozta az elmúlt esztendőkben az esetet. Pásztor Istvánnak, a VMSZ elnökének is pozitív elbírálást ígért Tadić. Egy ebéden egy fehér szalvétára firkantotta ezt a néhány szót: „Minden rendben lesz”. Mégsem történt semmi.
Az idő közben múlt, s immár nyolc éve raboskodnak a temerini fiúk. Az alig húszéves vagy egy kicsivel több mint húszéves fiúkból már harminc körüli fiatalemberek lettek. Időközben persze Tadić elnök megkegyelmezett annak a Žarko Laušević színésznek, aki két embert ölt meg. Időközben kiszabadult Biljana Plavšić volt boszniai elnök, akit 11 évre ítéltek háborús bűnök miatt. A tényleges büntetéséből 7 évet ült le. Időközben (2009 szeptemberében) a francia Brice Taton gyilkosait – 14-en voltak – összesen 240 év börtönre ítélte jogerősen a bíróság. Közülük ketten, nyilván a két főkolompos, 35, illetve 32 évet kaptak. Januárban azonban a Fellebbviteli Bíróság megfelezte a Belgrádban halálra vert francia gyilkosainak büntetését. A két főkolomposnak most már csak 15, illetve 14 évet kell ülnie gyilkosságért. De itt van még Miladin Kovačević, a verbászi kosarazó ügye is, aki csaknem halálra vert egy amerikai fiút egy kocsmában. Neki nemhogy megkegyelmeztek, de egyenesen a szerb állam csempészte haza Amerikából, majd az adófizetők pénzéből kifizették az egymillió dolláros kártérítést (2009 februárjában), amit a megvert fiú családja követelt. Csoda hát, ha valamennyien értetlenül állunk a temerini fiúkat sújtó ítélet, illetve a kegyelemi kérvényük sorsa előtt?
A kegyelemi bizottsághoz közel álló, de magát megnevezni nem kívánó informátorunk arra a kérdésre, hogyan lehetséges, hogy a temerini fiúk közül három esetében a kegyelemi kérvényre semmilyen válasz sem érkezett, a következőket válaszolta:
– Igaz ugyan, hogy nagyon szoros szavazattöbbséggel, de a kegyelmi bizottság büntetéscsökkentést javasolt a három fiúnak. A bizottság ajánlását követően rendszerint hamar elbírálja az elnök a kegyelemi kérvényt, de ez nem történt meg, véleményem szerint azért, mert Tadić egy kedvező pillanatra várt, hogy ezt megtehesse. Ám ahogyan közeledtek a választások, a helyzet nemhogy kedvezőbb lett volna, hanem egyre összetettebbé vált, mármint politikai szempontból, hiszen nyilvánvaló, hogy a szerb sajtó azonnal felkapta volna az esetet.
A három fiú kegyelemi kérvénye tehát az elnöki asztalon van, függetlenül attól, hogy változott az államfő személye. Elbírálásra vár. A kegyelemi bizottság az elnök lemondása után kollektíve lemondott. Most Nikolićon áll, hogy a temerini fiúk kegyelemi kérvényére milyen válasz érkezik.
Az öt temerini fiú esete politikai ügy lett. Senki sem kételkedik benne, hogy azért, amit tettek, felelniük kell az igazságszolgáltatás előtt, de a büntetésük méltánytalan. S ilyenformán ők nemcsak a saját bűnük miatt, hanem a vajdasági magyar közösség „bűneiért” is ülnek, azaz nekik kellett elvinniük a balhét azért, hogy 2003-ban és 2004-ben, amikor a legtöbb magyarverés történt, a magyar politikum nem hagyta annyiban a dolgot, és a nemzetközi színtéren is téma lett a délvidéki magyarverés. Emlékezzünk csak rá, milyen kemény hangú levelet írt Kasza József, a VMSZ elnöke Vojislav Koštunicának, az akkori miniszterelnöknek: „Bátran állíthatom, hogy ennyi súlyos kilengés a miloševići diktatúra tizenkét esztendejében együttesen sem történt, mint most hat hónap alatt” – fogalmazott Kasza. 2004 júliusában az Európai Néppárt is foglalkozott az esetekkel, és számon kérő levelet írt Koštunicának Tom Lantos amerikai kongresszusi képviselő is.
A temerini fiúk ügyében 2005. április 11-én hirdettek ítéletet. Ekkorra már az Európai Parlament tényfeltáró bizottsága is járt a Délvidéken, és a magyarveréseknek hatalmas visszhangja volt. Kapóra jött az öt fiatal esete, akik szerbet kínoztak. A vád előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölési kísérlet volt. Ezért egyikük sem kapott 10 évnél kevesebbet. 2006-ban a magyarkanizsai Sarnyai József gyilkosa, aki hazament fegyveréért, visszatért a kávézóba, és öt lövést adott le áldozatára, csupán hat évet kapott az előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosságért. Azt az őrszállási kiskatonát, aki több társával együtt úgy megverte a zentai laktanyában a gombosi Kovács Mátyást, hogy el kellett távolítani a lépét, mindössze 1 év 10 hónapot kapott, súlyos testi sértés okozása miatt. A magyar fiatalember élete végéig rokkant marad.
Horvát Árpádot most már havonta egyszer hazaengedik hétvégére. A múlt héten is itthon volt. Azt mondja, amióta a börtön nyitott részében van, elégedett. Dolgozik, s az őrök és a rabtársak viselkedésében sincs kivetnivaló. Vannak, akik azt állítják, hogy azért nem kaptak kegyelmet a temerini fiúk, mert amikor nyilatkoztak a sajtónak, élesen bírálták Szerbia igazságszolgáltatását. Ez persze eljutott Tadićhoz, s vannak, akik úgy látják, aki kegyelemért folyamodik, az fogja be a száját, ne bírálja a rendszert. Árpád erre azt válaszolta, nem mondhat mást, mint amit gondol, márpedig azt gondolja, hogy igazságtalan a büntetésük, és a bírósági eljárásban számos hiba történt. Azt is mondta, hogy a szerb igazságszolgáltatás rajtuk akarta elverni a port az egész vajdasági magyarságért.
Szakáll Zoltán is hazajár, a nagynénjénél vendégeskedik. Akárcsak Árpád, ő is a mitrovicai börtön nyitott részében van és dolgozik. Zoltán már megkapta a választ a feltételes szabadlábra helyezésére vonatkozó kérelmére: elutasították, annak ellenére, hogy a börtönigazgatóság pozitív jellemzést adott róla. Szerinte a szabadlábra helyezések 90 százalékát elutasítják. Árpád még nem kapott választ a saját kérelmére. Mindketten bíznak abban, hogy sikerül ép lélekkel kibírniuk a maradék börtönbüntetést, és ha szabadulnak, rendes életet élhetnek. Várják, hogy mi lesz a kegyelmi kérvényük sorsa. Újra benyújtani ugyanis csak akkor lehet, ha az elnöki asztalon lévőre választ kapnak.
Horvát Árpád édesapjánál beszélgettünk a hozzátartozókkal. Valamennyien megviseltek. Lelkileg és anyagilag egyaránt. De immár nyolc éve töretlen lendülettel küzdenek és bíznak. Érzik, tudják, hogy igazságtalanság történt, rendkívül fáj is nekik. Ha ritkán is, de évek óta látogatják a fiaikat. Sajnos csak kevésszer van erre lehetőségük, mert sokszor még az útiköltségre valót sem tudják előteremteni, nemhogy csomagot készítsenek nekik.
Most éppen egy ENSZ-be küldendő petícióhoz gyűjtik az aláírásokat. Tóásó Előd és fiaik kiszabadítását kérik.
Máriás Ilona úgy tartja, nyolc év már éppen elég volt a börtönből. Ha nem is engedik szabadon a fiaikat, legalább helyezzék őket feltételesen szabadlábra. Ilona, Horvát Tibor és Wernerné Varga Erzsébet, Szakáll Zoltán nagynénje nemcsak a saját hozzátartozója, hanem mind az öt temerini fiú nevében beszél. Mert igaz, hogy mindenkinek a saját gyermeke a legkedvesebb, és az ő sorsáért aggódik a leginkább, de ők hárman következetesen kollektív igazságtalanságról beszélnek.
