A rajongók mindig az énekessel azonosulnak, rá figyelnek, őt sztárolják, az ő interjúit olvassák, a többiek meg valahogy feledésbe merülnek. Ilyen szempontból érdekes kiadványnak ígérkezett Miša Aleksićnek a Riblja Čorba basszusgitárosának önéletrajzi regénye, amely nemrég jelent meg a belgrádi Laguna kiadó gondozásában. Egy olyan emberről van szó, aki a hírhedt és kanyargós utat bejárt botrányhős Bora Đorđevićtyel együtt a zenekar alapító tagja. Az együttes több mint három évtizedes fennállása alatt pedig sok mindennek szemtanúja lehetett, ami az ő karrierjüket kísérte. A lázadó rockerségtől a poszttitóista éra túlbuzgó kádereinek ellenük irányuló leszámolásain keresztül zenéltek a kilencvenes évek délszláv harcterein, manapság meg Koštunica pártjának a rendezvényein láthatók. Mindezek a dolgok Bora Čorba kiállását tükrözik, aki a nyolcvanas években a kommunista pártot és rendszert bírálta, aztán habzó szájú nacionalista lett, az utóbbi években pedig a már említett párt nagy hangú támogatója. Ez mellett azonban és félretéve ezeket a dolgokat, egy biztos: a Riblja Čorba az egykori ország legjobb, legtömegesebb, legnagyobb példányszámokat produkáló rockzenekara, amely mellé sikeresség tekintetében csak a Bijelo Dugme állítható. Ezért lehet érdekes, hogyan látta ezt a több mint harminc évet a másodhegedűs, az az ember, akit a klipeken, a koncerteken rendszerint ott látunk a frontember mögött, diszkréten háttérbe húzódva, mosolyogva. Hogy élte ő át ezt a korszakot, énekesének megnyilvánulásait, botrányait.
A könyv alapvetően három részre tagolható, az első a szerző gyerekkorától első zenéléséig vezet, a második első zenei élményeit, együtteseit meséli el és a harmadik – gyakorlatilag a könyv kétharmada – a Riblja Čorba története.
A főként a hatvanas és hetvenes éveket felölelő első rész azért érdekes, mert itt Aleksićnek sikerült hűen visszaadnia azt a hangulatot, azt a miliőt, ami akkoriban ebben az országban volt jellemző. Számomra, aki több magyar zenekar – úgy mint az Illés, az Omega, a P. Mobil vagy mások – történeteit is áttanulmányozta, érdekesmód a rockzenei prizmán keresztül is tükröződött a különbség a keleti tömb országaiban és Jugoszláviában uralkodó viszonyok között. A magyar sztorik esetében szinte egybefüggő az, hogyan szólt bele a társadalom a hajviseletbe, az öltözködésbe, az, hogy a rock ’n’ roll éra nyugati előadóinak lemezeit csempészektől vették méregdrágán, a Luxemburgi Rádiót meg titokban hallgatták. Ezzel szemben a Belgrádi Rádióban a hatvanas években olyan zenei műsorok voltak, amelyekben rendre a nyugati sztárok zenéi voltak hallhatóak, amelyeket a műsorszerkesztők maguk vásároltak Londonban, merthogy szabadon utazhattak a világban. Talán csak hab a tortán az, hogy maga a könyv szerzője egy éven át cserediákként az Egyesült Államokban tanulhatott, megismerve az ottani viszonyokat, embereket, gondolkodásmódot. Persze minden relatív, Jugoszlávai távol állt a demokratikus, szabad társadalomtól, de a szovjet érdekszférából szemlélve mégis az ígéret földjének tűnhetett.
Természetesen a könyv legizgalmasabb része az maga a Riblja Čorba története, különösen karrierjüknek az a része, amely egybeesett érzékeny politikai időszakokkal, elsősorban Milošević megjelenésével, a kilencvenes évekkel, de az utána következő időszakkal is, amikor Bora Čorba megnyilvánulásaival úgymond „lement a sínekről”. Ebben a könyvben azonban ezen időszakok már nincsenek olyan árnyaltan bemutatva. A kilencvenes éveket illetően Aleksić nyíltan bírálja Slobót és Mirát meg az ő mindent leromboló politikájukat, említi a hiperinflációt, a műanyag üvegekből vásárolt benzint, de elkerüli a világos állásfoglalást Bora fellépésével, megnyilvánulásaival, a „szerb földeken” tett turnékkal kapcsolatban. Ezt az időszakot a zenekar ausztráliai, kanadai és svéd turnéinak részletes leírásaival tölti ki.
Tekintve, hogy a Riblja Čorba és frontemberének története – annak ellenére is, hogy Đorđević politikai szerepvállalása többnyire saját neve alatt történik – mégsem különíthető el egymástól, ugyanis nem kevés politikailag motivált zeneszámuk van, politikai rendezvényeken is fellépnek, a mostani választásokon például a Szerbiai Demokrata Párt rendezvényein léptek fel, ezért kisebb hiányérzet támad az emberben, amiért Aleksić ezekkel a dolgokkal kapcsolatban kissé elnagyoltan fogalmazott. Mindezek ellenére a könyv kötelező olvasmány mindenkinek, aki kedveli a rockzenét, akit érdekel a hatvanas évektől a kilencvenes évekig terjedő időszak, az, hogy milyen volt akkor zenélni, hol és milyen körülmények között lehetett koncertezni, hogyan lehetett londoni producerrel és Eddy Granttal lemezt felvenni és úgy általában, aki magába akarja szívni ennek a korszaknak a levegőjét.
