Az elmúlt hétvégén a Magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnökeként Vajdaságba látogatott Szili Katalin egykori házelnök, független parlamenti képviselő, a Szociális Unió elnöke. A politikus a határon túli magyar újságírók pannóniai találkozóját követően adott interjút lapunknak.
A 2004. december 5-ei népszavazással, illetve a kettős állampolgársággal kapcsolatban számunkra szimpatikus különvéleményt képviselt a Magyar Szocialista Pártban. A későbbi események Önt igazolták. Hogyan értékeli mindazt, ami azóta a nemzeti összetartozás rendszerének kiépítése kapcsán történt?
– Ennek fél év híján nyolc esztendeje. 2004. december 5-e számomra azért volt fájdalmas, mert érzékelhető volt egy lélektani pillanat a magyarság életében, amikor – ha fogalmazhatok így – játszi könnyedséggel lehetett volna egységes gondolkodást kieszközölni a nemzetpolitikában. Ezt azonban a politika sajnos elmulasztotta. S itt pontosan azokra az erőkre gondolok, amelyek a NEM mellett kampányoltak. Én akkor azt az állásponton voltam – noha egyébként nyilván közjogi méltóságként sem lett volna elegáns a NEM mellett döntenem, ez tulajdonképpen mégis egy bensőből fakadó egyetértés volt –, hogy ha már a politika nem volt képes megoldani a rendszerváltozás óta eltelt 14 évben ezt a problémát, akkor mindenkinek a saját lelkiismerete szerint kell választania. És a képviselőknek inkább arra kellett volna inspirálniuk a szavazókat, hogy voksoljanak, arra a kérdésre ugyanis, hogy alkossunk-e törvényt arról, hogy a határokon kívül élő nemzettársaink könnyítetten kapják-e meg az állampolgárságot, csupán egyetlenegy választ lehet adni, hiszen mi együvé tartozunk, egy nemzet, egy kultúra, egy nyelv, egy történelem vagyunk, s ha erre így tekintünk, akkor egy közösség is.
Azóta velem is sok minden történt, a magánéletemben, sőt a politikusi létemben is büszkeséggel tölt el, hogy milyen visszhangja volt ennek a határokon kívül. Számomra az olyan pillanatok felemelőek, amilyen például az volt, amikor egy alkalommal a bazilikában megkopogtatták a hátamat, s azt mondták, köszönjük a mindenkori kiállását. Azt hiszem, egy politikusnak nem kell ennél több. A határon túli történések – Sepsiszentgyörgytől Lendváig, Pozsonytól Aradig, Vajdaságtól Kárpátaljáig – talán még inkább igazolták, hogy jó úton jártam, amikor megléptem ezt, hiszen maga a politika is ugyanezt a döntést revideálta 2010-ben, és megtette, amit már 2004-ben meg kellett volna tennie, begyógyítani a több mint 90 éve meglévő sebeket.
Közel-távol nincs olyan ország, nincs olyan nemzet, amely ne ezt tette volna, ne ölelte volna a keblére azokat, akik hozzá tartoznak.
Ezt követően hoztuk létre a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumát, amellyel igyekeztünk lehetőséget teremteni ahhoz, hogy kialakulhasson valamiféle párbeszéd, hiszen attól tartottunk, hogy a népszavazási trauma ahhoz vezet, hogy teljes egészében széttöredezik a nemzet. A fórumon 85–90-en ültünk egy asztalnál, határon túli és anyaországi képviselők egyaránt, és büszke vagyok arra, hogy a 2004 és 2010 közötti időszakban is sikerült minden egyes stratégiát teljes konszenzussal elfogadnunk, és minden egyes időszakban kihúznunk a nemzetpolitikát a politikai csatározás színteréről.
Fontos üzenet volt, hogy a mostani kormánypárti frakciók megtartották ezt a formulát, ennek köszönhetően a fórum most is létezik. A Nemzeti Összetartozás Bizottsága pedig támogatást ad ahhoz, hogy ezek a kérdések folyamatosan napirenden legyenek, s a parlament mindennapi tevékenységében is megjelenjenek.
De számomra volt még egy kiemelkedő időpont: 2010. június 4-e, amely minden politikus számára fontos, ha bármit is érez a nemzete iránt. Azt hiszem, szemléletes az az ív, amely 2004. december 5-e és 2010. június 4-e között húzódik.
Megalapította a Szociális Unió Pártját. Mennyire tartja életképesnek? Az erősödés helyett nem inkább a baloldal „szétszóródásával” jár?
- Ez egy állandóan felmerülő kérdés, de összefügg az előző témával, hiszen az a baj, hogy a magyar baloldal meghatározó erői sohasem tisztázták a nemzethez való viszonyulásokat. Magyarországon a baloldal mindig egy neoliberális politikát tüntetett fel baloldali politikaként, tehát az igazi baloldal sohasem tudta megmutatni, hogy mire lenne képes. Amikor megalakítottuk a Szociális Uniót, úgy gondoltuk, ez egy piros-fehér-zöld mezős beruházás, s egy olyan politikai erőt hozunk létre, amelyik konzekvensen képviseli a nemzeti értékeket, tiszteli a tradíciókat, fontos számára a közösségvállalás, vagy ahogyan szokták mondani, a szolidaritás. Ezekről az alapokról tekintjük a világot, és szeretnénk a politikai krédónkon kívül a programunkat is megfogalmazni, ez egyébként éppen most aktuális, június végén fogjuk az asztalra tenni a pártértekezlet elé. Nagyon nehéz egy teljesen új pártot létrehozni, de szerintem a politika annál inkább tud demokratikus válaszokat adni a mai, nem kis kihívásokra, minél inkább fel tudja mutatni a társadalmi rétegződést és a társadalmi ideát. Másként fogalmazva: annál könnyebben lehet közös válaszokat találni, minél szélesebb a parlamenti paletta. Nagyon fontosnak tartom, hogy olyan politikai erők is meg tudjanak mutatkozni, amelyek megfelelnek ennek a társadalmi keresletnek. Jelenleg ugyanis Magyarországon a bizonytalan vagy rejtőzködő szavazók a felnőtt lakosság több mint ötven százalékát képezik: ez jelzi azt, hogy várnak egy új politikai erőre, próbálnak menekülni a kétpólusú rendszerből. Ezért úgy gondolom, akkor lenne stratégiai szempontból a legteljesebb a válaszunk, ha egy saját elképzeléseit korrigálni tudó, több pártból álló koalíció jönne létre, hiszen abban az esetben mindenki a rosszabbik énjéből „vetkezne”. Mi ehhez szeretnénk egyfajta értéket adni, egy új alternatívát felmutatni. Nem kívánunk a mai politikai kakofóniában részt venni, építkezünk, hálózatot építünk, programot alkotunk. Az látszik a parlamenti munkában is, hogy én, aki ennek a megjelenítője vagyok, szinte minden héten benyújtok egy javaslatot, most éppen a végrehajtási törvény módosítását, mellyel az emberek kiszolgáltatottságát szeretnénk csökkenti.
Mostanában kevesebbet hallunk Önről, ritkábban szerepel a médiában. Nyugodtabb az élete?
– Nem, sőt meg kell mondanom, nagyon sokat dolgozom. Csak most kevesebb a látványelem. Azt tartom, hogy nagyon fontos, amit az ember a kapcsolatépítésben tesz: tavaly is jártam Vajdaságban, részt vettem egy újvidéki lakossági fórumon, felemelő érzés volt, és sokat segített az a kritika, amelyet ott hallottam. Egyébként igen sokat járok a határon túlra. Ebben azonban kevesebb a látványpékségből származó elem, hiszen mi inkább hátul, a kemencében sütögetünk. Szeretek leültetni egy asztalhoz különféle politikai erőket. Nyilván a sajtó érdeklődése is kisebb, mivel nem házelnök, hanem független képviselő vagyok, de úgy hiszem, a munka, amit a hétköznapokban végzünk, az emberek számára is nagyon fontos. Nincs olyan hét, hogy a parlamenti irodám ajtaját legalább három-négy határon túli – a püspöktől egészen a választópolgárig – ne nyitná ki, és számomra ez fontos.
Könnyebb a független képviselő munkája, mint a pártszínekben politizálóé?
– Én inkább úgy fogalmaznék, érdekesebb. Elég nagy utat jártam be a pulpitustól az utolsó sorig, de szeretek építeni, s ez számomra is tanulságos. Nyilván nem könnyű, de rá vagyunk kényszerítve, hogy kooperáljunk, én viszont kooperáció-készségből sokszor vizsgáztam, remélem, nem rosszul. Ezt kell gyakorolnom most is, s ez előbb-utóbb nyilvánvalóvá fog válni az emberek számára is.
