Ezrével jönnek a vendégmunkások, s vándormadarak módjára, csapatokban szelik át a fél kontinenst rajtunk keresztül. Kilométeres autósorok állnak Európa déli határán. Most délnek mennek, egy hónap múlva pedig indulnak vissza nyugatnak.
Kivétel nélkül rettenetesen megpakolt kocsik több utassal, gyakran sok gyerekkel. Az autókban még egészen kicsik, csecsemők is vannak, akiket az ablakhoz szorított törülközővel próbálnak megvédeni a naptól. Valamennyien elgyötörtek, de nemcsak a hőség miatt, hanem a rettenetesen hosszú utazás fáradalmai miatt is. Több ezer kilométert hajtanak, és egyáltalán nem vagy alig tartanak pihenőt. A küzdés látszik rajtuk. A mindenáron eljutni akarás. Családok, amelyek egyik otthonukból a másikba igyekeznek. Vannak, akik évtizedek óta vándorolnak. Itt is, ott is élnek, vagy inkább sehol sem.
A vendégmunkáslét valamiféle ideiglenességet jelent. Ahol a pénzt keresik a megélhetéshez, ott többnyire nem érzik jól magukat, s az idegenségérzet enyhítésére vállalják be évente kétszer, karácsonykor meg a nyári szabadság idején, hogy több ezer kilométert utaznak azért, hogy néhány hétig együtt legyenek a családtagjaikkal, meglátogassák a rokonaikat, s érezzék az otthon melegét, azt, hogy tartoznak valahová.
A vendégmunkásnak abból áll a nyaralás, hogy visszatér oda, ahonnan elment. A hatvanas évek végén a Jugoszláviából kivándoroltak még jobbára kétkezi munkások voltak. Ez a réteg azért járt haza, hogy itthon házat építsen. Nem mintha szükség lett volna rá, hiszen utána évekig lakatlanok voltak ezek az épületek, de a beidegződés, hogy csak átmenetileg tartózkodnak azokban az országokban, ahol pénzkereseti lehetőséget találtak, arra hajtotta őket, hogy jelképesen otthont teremtsenek maguknak vagy a gyermekeiknek. Sokszor nem is gondolkodtak rajta, csak építettek. Szükségtelenül? Nem hiszem. A fészekrakás ösztönös. S mint a madárkák, az ember is igyekszik ehhez jó helyet választani. „A legnagyobb örökség, amit adni lehet az utódnak, az otthon. Egy ház, akármilyen ház. De amelyiknek a falát aggódás, szeretet, gondoskodás, s a jövendők bizakodó hite emelte föl” – írja Wass Albert. A hit éltette a vendégmunkásokat is, az, hogy ők, az idegenben dolgozók is teremtettek valamit idehaza.
Otthonra mindenkinek szüksége van. Igaz, az otthont nem csak a ház jelenti, de szimbóluma mindenképpen az épület, amelyben lakni lehet, amelyben elméletileg otthont lehet teremteni. „A ház a par excellence emberi világ. A mi világunk, mert mi építettük. Emberi mértékkel mérve a ház építése az, ami a legközelebb esik a világ isteni teremtéséhez. Az otthonomban én vagyok a teremtő és az úr. Én mondom azt: legyen világosság, és valóban, a következő pillanatban kigyulladnak a fények. Én határozom meg a napot és az éjszakát, én tűzöm ki a csillár csillagjait ebben a mikrovilágban. Nem hiába van a háznak és a szobának »mennyezete«. Az én házam az én univerzumom. Az, hogy én a házamból látom a világot, és a világ nem lát engem, már-már isteni helyzet és hatalom” – vallja Hankiss Elemér.
A hazatérőknek az otthonba beletartoznak az ismerős utcák, a fák, a barátok vagy az egykori barátok és minden, amit valaha a magukénak tudtak. Ezt az otthon utáni vágyat erősíti ezekben az emberekben az, hogy annak a közegnek, ahol a kenyerüket keresik, a munkájukon kívül semmi egyébre sincs szüksége. Nem lakják be se a bérelt lakásukat, se azt a mikrorégiót, ahol lefekszenek, másnap pedig felkelnek. „Mindenütt otthon lenni: ez a királyok, az örömlányok és a tolvajok kiváltsága” – mondja Balzac. A vendégmunkás csak vendég az ideiglenes tartózkodási helyén. Az idegenség érzése pedig évtizedek alatt sem lanyhul.
De visszatérni sem lehet. Egy másik kultúrában töltött sok évtized és a gyökértelenség megváltoztatja az embert. A vendégmunkás csak nagyon nehezen, kényszeredetten tud beilleszkedni (ideig-óráig) oda, ahová évente kétszer feltartóztathatatlanul igyekszik.
Egy láthatatlan szál köt össze minket a szülőföldünkkel. A vendégmunkások ezt a szálat próbálják erősíteni azzal, hogy évente legalább kétszer útra kelnek. S hiába érzik, hogy ők maguk és a környezet, ahonnan elmentek, megváltozott, s tulajdonképpen már semmi közük sincs egymáshoz, nem vesznek róla tudomást. Kapaszkodót keresnek, s a szülőföld, az otthon a kapaszkodójuk.
A népvándorlás nem állt le, sőt mintha az utóbbi időben ismét lendületet vett volna. De most már nem a kétkezi munkások, hanem az értelmiségiek tömege indul magának új hazát keresni. A volt szocialista országokban az értelmiségi életszínvonal meg sem közelíti a világ fejlettebb felében élő entellektüelekét. Orvosok, számítógépes szakemberek, mérnökök kelnek útra. Sokan közülük végleges döntést hoznak: nem akarnak életük végéig nyomorogni, jól akarnak élni. S már nem átmenetileg kívánják meghúzni magukat Európában vagy a tengeren túlon, hanem be akarnak épülni abba a közegbe, amelyben választott új hazájukban élnek. Ám az elsőgenerációs kivándorlók sorsa semmivel sem könnyebb, mint a hatvanas években távozott vendégmunkásoké. A honvágy nagy úr.
Hiába nyugtatja magát az ember észérvekkel, hogy csak nem hiányozhat a nyomor, a lehetetlen munkakörülmények meg a távlattalanság − leküzdeni az otthon utáni vágyakozást nem lehet. A szülőföld semmivel sem helyettesíthető, és csak egy van belőle. Legyen egy parányi kunyhó vagy egy kacsalábon forgó vár, ahova születtünk és ahol nevelkedtünk, az életünk része marad mindörökre. S nincs az a pénz, nincs az a jólét, amely elfeledtethetné a szülőházat, az ismerős bokrokat, a fákat, a folyópartot...
Sokszor megfogadtam már, hogy nem leszek dühös arra a több ezer emberre, aki ilyenkor dél vagy éppen nyugat felé igyekszik, s miattuk várnom kell a határon. A legmélyebb emberi érzések hajtják őket. Lehet, hogy a vonuló tömeg bosszantó, mert a mindennapi életünkben fennakadást okoz, de ha valaki bepillanat az órák óta a határon várakozó autókba, az utazók szemében egyszerre lát szomorúságot és reményt.
A hazatérés izgalma nem leplezhető. Őszinte érzések ezek, de mint az egyik ismerősöm mondta, elege van már az utazgatásból, a várakozásból, az évtizedek óta tartó sehová sem tartozásból, a gyökértelenségből. De nem tud rajta változtatni. A vendégmunkássorsba beletartozik a hazautazás, az ajándékozás, a csalódások sora és a visszatérés a munkahelyre, a szerzett barátok közé.
*A múlt hét végén a röszkei határon egy kamion fékezés nélkül belerohant a határon várakozó kocsisorba. Feltehetően a sofőr elaludt. Egy személy meghalt 10-en pedig megsérültek. Valamennyien törökök voltak. Több mint 10 autó összetört.
