Jaj Önöknek, ha ismét pártelnök leszek – ezekkel a szavakkal zárta szombaton beszédét a DP elnöke a párt főbizottságának belgrádi ülésén. Saját magát is kritizálta: mint mondta, engedékenysége volt a legnagyobb hibája, vagyis az, hogy nem menesztette időben azokat, akik megérdemelték volna. Dragan Đilasszal is volt egy kisebb összetűzése, ami kompromisszumos megoldással ért véget: a párt tisztújító közgyűlését a Tadić által javasolt napon, november 10-én, de a Đilas által javasolt módon, azaz nem közvetlen, hanem küldöttségi szavazás útján bonyolítják majd le.
Tegnap már a Demokrata Párton belül ellene elindított kampányról is beszélt Tadić. Dragan Đilas és Vuk Jeremić kezdték el ezt a negatív kampányt – nevezte meg a „tetteseket”, mondván, hogy a belgrádi polgármester nyílt levele és a volt külügyi tárcavezetőnek a New York-i iroda számára jóváhagyott pénzösszeg kapcsán tett illetlen reakciója jelentették ennek a sajtóhadjáratnak a kezdetét. Kitért arra is, hogy szerinte Dragan Đilasszal és Bojan Pajtićtyal az élén a párt a konföderalizálódás irányába haladna, s azért jelölteti magát ismét a pártelnöki funkcióra november 10-én, hogy megakadályozza a párt sorsának efféle katasztrofális alakulását. Hangsúlyozta továbbá, hogy a Demokrata Párton belüli történések kihatással vannak az ország egészének a helyzetére is, meggyőződése ugyanis, hogy a demokratáknak a jövőben is nagy szerepük lesz majd az állam irányításában, ezért a belső viszályok semmiképp sem kedveznek.
A legnagyobb ellenzéki párton belül kialakult helyzet és a főbizottság ülésén tapasztaltak elemzésére Jovan Komšić szociológust, politikai elemzőt kértük fel.
Egy magabiztos pártelnök, vezéregyéniség vagy egy pozíciójával teljesen tisztában lévő személy viselkedésére hasonlított inkább Tadić szombati egyszerre kedélyesnek és merésznek álcázott szereplése?
– Egy érdekes átalakulásnak lehettünk szemtanúi, egy depressziós vezetőt láthattunk. A kampány ideje alatt már fáradtnak és félig depressziósnak látszott, Dačić kormányának megalakulásakor pedig már kifejezetten depressziós volt. A nyilvánosságtól való nyári elzárkózást követően most egy olyan vezetőt kaptunk, aki el akarja hitetni a közvéleménnyel, hogy energikus, akaratos, versenyre kész, s bármikor össze tudja mérni erejét a konkurenciával. Várható is volt mindez: amikor a választásokat követően mindenki valódi ellenzéki üzenetekre számított tőle, ő hárompontos kosarakat dobált barátaival a kosárlabdapályán. A Demokrata Párton belüli drámai történések ellenére tehát ismét valódi vezetőként hat, de látszik, hogy mindez már nem olyan meggyőző, hogy ennek a hatásnak az eléréséhez – minden bizonnyal előre elkészített – retorikai beavatkozásokra is szükség volt, s hogy ezt a célt szolgálják a kissé lazább beszólások is. Azt akarja elhitetni párttársaival és politikai ellenfeleivel is, hogy a régi oroszlán most felébredt a rövid nyári szundikálást követően.
A főbizottság ülésén Tadić dátuma, de Đilas választási módszere kerekedett felül. A pártelnök beszédében azt mondta, hogy a választások módjáról való szavazás máris jelzésértékű lehet a támogatottabb jelölt személyét illetően. Ön szerint le lehet-e efféle következtetéseket vonni a szombati történéseket követően?
– Nehéz lenne jóslatokba bocsátkozni. Azt mindenképp el lehet mondani, hogy a főbizottság ülése valami újat is hozott, olyan új lehetőségeket, melyekre nagy szüksége lenne egyébként a hazai politikai színtérnek. A pártvezetők és párttagok közötti kommunikáció interaktivitása növekszik ugyanis azáltal, hogy felmerült az elnök közvetlen megválasztásának a lehetősége, vagy azáltal, hogy több jelölt közül választhat a tagság. A párt tehát evolúciója során eljutott addig, hogy vezető pártként tegye fel e kérdést, melyre végül a főbizottság, igaz, mégis a küldöttségi elven alapuló választási rendszer mellett foglalt állást. Procedurális szempontból a folyamat demokratikusságának a megőrzése számít rendkívül fontosnak, valamint az, hogy megőrizzék a többé-kevésbé civilizált párbeszédet, mert az efféle dialógus nem csupán megmenti és tovább élteti a pártot hatékony politikai szervezetként, hanem politikai hitelességgel is felruházza azt a többi párttal kialakított dialógusra, melyre igen nagy szükség van a politikai elit további fejlődése szempontjából. Ha az új pártelnök megválasztása során tiszteletben tartják a felelősség, az átláthatóság, a leválthatóság politikai alapelveit, akkor az még egy lépés lesz a szerbiai politikai elit egyébként lassú okulásának a történetében. Kedvemre lett volna, ha a Demokrata Pártban és magánál Boris Tadićnál is korábban megérik annak a szándéka, hogy a szavazóknak és a párttagoknak is azt az üzenetet kell továbbítani, mely saját szervezetük európaivá alakításáról szól. Úgy gondolom, hogy Tadićnak és az őt körülvevő struktúráknak is sokkal kevesebb ellenállással el kellett volna fogadnia azokat az európai elveket, melyek felelősséget követelnek a választások eredményeiért, melyek nem teszik lehetővé, hogy néhány tízezer szavazattól függően istenítenek vagy démonizálnak valakit. A pártokra vonatkozó európai szabályok alapját a leválthatóságnak és annak a folyamatnak a mechanizmusa képezi, mely képes hozzávetőleg azonos erejű és minőségű elnökjelölteket állítani szavazáskor. A személyes vezetői szerep előtérbe helyezése nem egyeztethető ezekkel össze.
Mi a véleménye a pártelnöknek a DP egységét hangsúlyozó kampányindításáról?
– Mindaz, amit Tadić a legutóbb kijelentett – hogy neki kell újra győznie, ellenkező esetben veszélybe kerül, és két részre szakad a párt, majd ezáltal veszélybe kerül az ország – egy egocentrikus nézetre vall, a saját politikai misszióba történő beleszerelmesedés esetéről tanúskodik. Mindez más, kevésbé demokratikus politikai pártvezérek viselkedésére emlékeztet, s úgy tűnik, igazolja azt az elméletet, mely szerint Szerbiában nem párt az, amelyiknek az élén nem áll egy meneszthetetlen örökös pártvezér. Ilyen a Vojislav Koštunica vezette Szerbiai Demokrata Párt, a Vuk Drašković vezette Szerb Megújhodási Mozgalom, a Nenad Čanak vezette Vajdasági Szociáldemokrata Liga, és sorolhatnám még tovább. Most azt az üzenetet kell hallanunk, hogy amennyiben változás állna be a DP élén, akkor az nem csupán az elnök vezetői pozícióját érintené, hanem lerombolná a párt alaptermészetét, bajba sodorná az államot… Azt hiszem, ha a választói közgyűlésnek az előkészítésében vagy annak lebonyolítását követően ezek a hangok jutnak domináns szerephez, akkor egy olyan szituáció ismétlődik majd meg, melyet Dositej Obradović még a XIX. század elején kritizált, a következőképp sarkítva a szerbség egyik tulajdonságát: ragaszkodni a szokásokhoz a falu fennmaradásának árán is. Esetünkben ez így hangzana: megőrizni a párt vezérét akár a párt fennmaradásának az árán is. Nagy politikai deficittel kell számolnunk, ha az efféle argumentumok győzedelmeskednek, ha valóban az lesz ennek az, igaz, demokratikus folyamatnak a végkimenetele, hogy azért őrzik meg a vezért, hogy ne sérüljön a párt szelleme, természete.
A főbizottság ülésén Đilas javaslatát elsősorban a párt belgrádi és vajdasági tagjai, míg Tadić elképzelését a közép- és dél-szerbiai tagok támogatták. Lát-e ebben a különbözésben egy demarkációs vonalat a Demokrata Párton belül?
– A demarkációs vonalat én nem itt húznám meg, hanem éppen Tadićnak az említett véleménye mentén, mely szerint saját magában látja a pártegység megőrzésének a lehetőségét, míg a másik két vezéregyéniségben a párt konföderalizásának a bekövetkezését. Ha ebbe az irányba indulunk ugyanis el, az azoknak sem lesz jó, akik e demarkációs vonalakat meghúzzák, s azoknak sem, akik távolról figyelik a Demokrata Párton belüli interakciók természetét.
