„Békét adj szívünknek, / békét családunknak, / békét nemzetünknek, / békét a világnak!” – szól a templomban szinte himnuszként énekelt vers néhány sora. S kiolvasható belőle minden óhajunk, meg az is, ami mindennek ellentéte: a békétlenség. Mert vajon békében élünk-e önmagunkkal, a családunkkal, a nemzetünkkel, minden emberrel? Még ha háború nincs is. Háború pedig mindig van, az utóbbi 3500 esztendőben állítólag minden másfél háborús évtizedre jutott egy békés év a „civilizált világban”, ha viszont a „civilizálatlant” is hozzáadnánk, ennél sokkal kisebb szám jönne ki. Akikre itt, ezen a „civilizált” vidéken még emlékezhetünk az utóbbi másfél évszázadnyi időtávban – szülőkre, nagyszülőkre –, s tisztes életkort megélt, senki sem kerülhette el a háborút. Volt, akinek kettő is kijutott, akár két világégés. Csak remélni tudjuk, hogy a mai gyerekek majd kivételt képeznek.
A békéről kellene szólnom a béke (egyik) világnapján, s azon kapom magam, hogy a háborúskodást emlegetem, ami ugyan nem meglepő, hiszen a világnap nem arról szól, amink megvan, hanem arról, amit kívánunk, amit el szeretnénk érni. S ha mégis birtokoljuk, nagy becsben kell tartanunk, mert bármelyik pillanatban elveszíthetjük.
Mintha az egyházfő a világi vezéreknél tisztábban látta volna az egyre terebélyesedő erőszak eluralkodásának veszélyét, ezért hirdette ki 44 éve VI. Pál pápa a béke világnapjává az újévet, talán azzal a szándékkal, hogy ha már az emberek ilyenkor különben is fogadalmakat tesznek a hibáik kijavítására, jó alkalom ez arra, hogy a békére is gondoljanak: önmagukra és embertársiakra. Bő 30 esztendővel ezelőtt azután az ENSZ is fontosnak vélte – szeptember 21-éhez kötődően – fölhívni a világ figyelmét: mindenféle erőszak tévutat jelent bármilyen gond megoldására. Legföljebb válaszként újabb erőszakot szül, bármennyire is igaznak hihetjük, hogy a rosszat nem lehet legyőzni csak jóval, s „a békéhez nem bombák kellenek, hanem jóakarat és emberi együttérzés”.
Vajon előbbre jutott-e a világ – legalábbis az általunk közvetlenül ismert szűk kis része – a béke útján évtizedek alatt? Nem. Sajnos ezt ugyanolyan meggyőződéssel állíthatjuk, mint azt, hogy belátható időn belül nem érhető el a világbéke – legalábbis a fegyvermentes. Gondoljunk csak az arab tavasz „télbe fordulására”; a provokáló Mohamed-filmre adott „válaszokra”, még ha ezek nem is háborúk, „csak” harcok, rombolások. Itthon pedig azt tapasztalhatjuk: a nagy riválisok futballmeccsein nincs kegyelem az ellenfél szurkolóinak (ha épp úgy jön, külföldit is agyonvernek); feleséget és gyerekeket terrorizál a családfő; megverik a magyar fiatalokat, mert „idegen” nemzethez tartoznak; tanárra támad a szülő, sőt akár a diák is; testőrök által kísért „vállalkozók” mennek elrabolni (nem is mindig ellopni) mások termését; és már szinte ártatlan csínytevésnek számít egy-egy játszótér fölforgatása, hiszen nem ember az áldozata.
Az állam intézményei pedig bizonytalanok és tehetetlenek, olykor talán jobbnak vélik hagyni a „mérsékelt” tombolást, mint hogy maguk ellen fordítsák az erőszakot. Szinte engedélyezik a „kimért” lopással egybekötött betöréseket, szemet hunynak a kisebb incidensek fölött, serkentve ezzel azt a bűncselekménybe hajló erkölcsi bomlást, amely hosszú ideje társa az erőszaknak is. Akár igazuk is lehet abban (ha ilyesmire gondolnának), hogy akkor igazán erős egy társadalom, ha íratlan szabályok, erkölcsi mércék által képes irányítani a tagjai tetteit, de úgy tűnik, az íratlan szabályok érvényüket vesztették, az írottakra pedig kiötlőik is fittyet hánynak.
A háború az erő uralmát jelenti, a béke az elismert jogét, de mi – ahogy mondani szokás – még mindig tranzícióban élünk: a társadalmi-gazdasági újjászerveződés korszakában, amelyből egyelőre csupán az vehető ki világosan, hogy javarészt romokban hever a sok-sok év alatt kiépült normarendszer, és bizonytalanok a támpontok az újhoz. S ha akadnak is külföldön már meghonosodott szabályok, szokások, irányzatok, ugyanúgy törnek be a „környezetidegen”, bomlasztó divatok, mint az esetleges jók, a valamiféle fejlődést szolgálók. Az árutermelés ma már nem a szükségletek kielégítésének, hanem a fogyasztásnak a szolgálatában áll: „egyhasználatos”, gyorsan eldobható és eldobandó, és így lett ez az évszázados értékekkel is, felválthatók divattal, importált selejttel, hogy azután másnapra semmi ne maradjon belőle. Csupán a bizonytalanság a biztos, a légüres tér, amelyben lebeg az ember, s eközben, ha háború nincs is, az erő mindig „kéznél van”, hogy uralkodni próbáljon. És meg is teszi. Háború (itt) nincs, de béke sem, hanem békétlenség. A harc pedig az egész („civilizált”) világban meghirdettetett: kevés az, hogy okos és jó dolgozó legyél, hanem azzal mérnek, hogy mennyi profitot hozol a munkaadódnak (harcolj a munkahelyért!); le kell győznöd, tönkre kell tenned a versenytársat, hogy talpon maradhass; csalhatsz és becstelen lehetsz ahhoz, hogy hatalomra kerülj, onnantól pedig te osztod az igazság(talanság)ot és a békét(lenséget).
A világnap alkalmával rendszerint fölvetődik a kérdés: elérhető-e a világbéke? Sokat mond az válaszként, hogy évezredek alatt kudarccal jártak a kísérletek. Akadnak, akik úgy elmélkednek, hogy a demokrácia nyújtja erre az egyetlen esélyt. Ám nem kínál kevesebbet a Biblia sem: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Csak hát parancsra nem lehet szeretni, miként gyűlölni sem, hanem építeni kellene a kapcsolatokat – családban, iskolában, más közösségben –, hogy egyáltalán legyenek felebarátaink. Mert szétmorzsolódtak a közösségek, apró elemeire bomlott a társadalom, az ép család is kevesebb már, mint a széthullott, ha egyáltalán létrejött alkalmi társulás. Némi derűlátást mégis épp a nagycsaládosok nyújtanak: ők összetartanak, erős szervezetet építettek, alighanem azáltal, hogy értékrendjük nem a napi divat kiszolgálója.
Minden kardcsörtetés vagy ökölmutogatás alkalmával érdemes volna föltenni a kérdést – és a felelet alapján dönteni –, hogy jutottunk-e valaha is a háború vagy az erőszak által előbbre. Boldogabb és gazdagabb lett-e a győztes? Főként pedig: volt-e győztes?
