Talán egyetlen választás kimenetele sem volt számomra olyan egyértelmű, mint 2000. szeptember 24-én. Addigra már megérett a helyzet, izzott a levegő, és változásoknak kellett történnie. Milošević 10 éves uralkodásának vége lesz, ez benne volt a levegőben. A választások után a hatalom által ellenőrzött országos választási bizottság bejelentette, hogy a két elnökjelölt közül egyik sem nyerte el a szavazatok több mint felét, ezért második körre is szükség lesz az elnökválasztáson. Mint kiderült, Vojislav Koštunica, a DOS elnökjelöltje a voksok 50,24, Milošević pedig a 37,15 százalékát szerezte meg.
A választási csalás több mint egyértelmű volt. Az ellenzéki pártok felszólítására Szerbia-szerte megkezdődtek a mindennapos tüntetések. Szinte az egész ország leállt. Emlékszem, amikor már egy hete tartott – nemcsak a fővárosban, hanem a nagyobb városokban is – a tiltakozás, és Milošević még mindig nem adta be a derekát, arra szólították fel az ellenzékiek a lakosságot, hogy polgári engedetlenséget gyakoroljon. Ne engedjük a gyerekeket iskolába, ne menjünk dolgozni, tüntessünk, mert megéri.
Szabadka főterén soha sem voltak annyian, mint azokban a napokban. Karon ülő gyermekek, fiatalok, idősek egyaránt eljöttek. A tömeg biztató volt. Azt éreztük valamennyien, akik naponta ott voltunk, hogy ennek csak sikeres kimenetele lehet. Lajkó Félix és zenekara estéről estére püfölte a dobokat, az otporosok gyártották a „Gotov je” transzparenseket, és mi itt, ebben a kis városban több tízezren bizakodtunk.
Azokban a napokban nem is érzetük, hogy végül is milyen hosszú ideig sikerült a fennálló rendszernek elviselnie a nyomást: tíz napon keresztül folytak a tüntetések. Az Ellenállás mozgalom tagjait naponta zaklatták, bevitték a rendőrségre, kihallgatták őket, voltak, akiket meg is vertek. A hatalom úgy érezte, még megmenthető Milošević rezsimje.
Október 4-én az alkotmánybíróság bejelentette, a választások érvénytelenek, és Milošević marad az elnök. Az ellenzék ekkor másnapra a fővárosba hívta az embereket. Addig fogunk tüntetni, ígérték, amíg Milošević nem mond le. Az egész ország területéről megindultak az autóbuszok a fővárosba. Útközben rendőrök próbálták őket feltartóztatni, de sikertelenül. Estére mintegy 700 000 ember gyűlt össze.
A rendőrség könnygázzal dobálta a tüntetőket, még helikopterekből is meg akarták szórni őket könnygázbombákkal, de ez végül nem történt meg.
Október ötödikére elfogyott a tiltakozók türelme: Belgrádban felgyújtották a parlamentet, és Joe, a baggeres, polgári nevén Ljubisav Đokić, megindult gépével az állami televízió székháza felé. Milošević hatalmának életben tartója a médiaház volt.
Október 5-én forradalom tört ki. A rendőrség már nem állt ellen, sokan átálltak a tüntetőkhöz, a rezsim ereje megroppant.
Október ötödikén, mintha a hatalom Szabadkán is érezte volna, hogy ez lesz az utolsó napja: reggel kilenckor a rendőrség bevitte Robertino Knjurt, a szabadkai Otpor vezetőjét. Hamar híre ment, hogy Robertino a rendőrségen van. Alig egy óra múlva már gyülekezni kezdett a tömeg a rendőrség palicsi úti épülete előtt. Kerékpárral háziasszonyok, középkorú férfiak, fiatalok… A járda felett húzódó kis fal tetején páncélinges, géppuskával felszerelt csendőrsorfal várta a tüntetőket.
Megérkeztek Félixék a dobokkal, kicsit később egy csapat szobafestő jött vödreikkel csörömpölve. Megállás nélkül a tömeg a „Gotov je” jelmondatot üvöltötte. Akkor, abban a pillanatban Robertino kiszabadítása a győzelmet jelentette volna. De nem sikerült őt kiszabadítani.
Délután híre ment, hogy nem is a rendőrségen tartják fogva, hanem már átvitték a börtönbe. A tömeg a börtön épülete elé vonult. Futótűzként terjedt a hír, hogy Jelica Santračot, az ellenzéki pedagógust, aki a hatalom ellen kampányolt, szintén bebörtönözték.
Órákig fütyült és skandált a tömeg a börtön épülete előtt. Este hét óra volt, amikor kiengedték mindkettőjüket. A tömeg azonban nem oszlott fel, a főtérre mentünk. Győztünk, de akkor még nem tudtuk, hogy nem csak Szabadkán.
A város főterén Németh János szinte percről percere olvasta be a híreket, hogy mi történik a fővárosban. A tömeg éljenzett. Amikor híre ment, hogy a tüntetők betörtek a parlamentbe, a rendőrség átállt a tiltakozók oldalára, hatalmas éljenzés kezdődött.
Reggelig tartott a buli a város főterén. A nép önmagát ünnepelte. Másnap Milošević az állami televízióban elismerte a választási eredményeket.
Szerbiában a demokrácia születésnapja volt ez. Hogy mennyire izmosodott meg az elmúlt 12 évben, azt naponta tapasztaljuk.
