Évek óta azért könyörögnek a gazdák a mezőgazdasági minisztériumnak és a kormánynak, hogy az agrárköltségvetés érje végre el az állami büdzsé öt százalékát, ekképp szavatolva a mezőgazdaság minimális fejlődésének lehetőségét. Az ígéretek szerint ez 2014-ben következik majd be. Az idén, a pótköltségvetés elfogadásával, 42 milliárd dinárt fordított az állam erre a célra, az összeg hozzávetőleg 365 millió eurónak felel meg. Nem elegendő, de így is rekordnak számít: a korábbi években még ennél is soványabb volt a mezőgazdasági költségvetés, s ha az ember tudja, hogy ez az az ágazat, amelyik az egyik legnagyobb fejlődési potenciált hordozza magában, értetlenkedve csak egyetlen kérdést tehet fel: miért?
Azt hiszem, többek között erre a kérdésre is válasz adott az Insajder (Bennfentes) legújabb epizódja. A B92 tényfeltáró újságírói kiszámították, hogy mintegy 650 ezer eurót költ el az állam Koszovóra naponta – hogy pontosan mi is rejlik a „Koszovóra” meghatározás mögött, azt már kissé nehezebb lenne meghatározni. Ez azt jelenti, hogy évente körülbelül 237 millió eurót nyel el az észak-koszovói és még egy-két szerbek lakta településen működő állami szektor. A demokratikus átalakulás óta 2,8 milliárd euró kötött ki a déli tartományban, maga a volt Koszovó-ügyi miniszter is bevallotta a műsorban, hogy ennyi pénz rendeltetésszerű elköltésével Koszovónak Európa legfejlettebb tartományává kellett volna mára válnia. Goran Bogdanović mellett Oliver Ivanović volt államtitkár sem érti, hogy ha ennyi pénz áll az ország rendelkezésére, akkor miért nem úgy néz ki, mint például Svájc.
Az Insajder adatai szerint elsősorban azért nem néz ki úgy, mert ezek az összegek rendre nem azoknak a kezébe jutottak, akiknek valóban szükségük lett volna rá. Az éhezők, a lakosság szegénység által sújtott kategóriája el sem tudja képzelni, mennyi közel hárommilliárd euró. A népkonyhákkal senki sem törődik igazán, azokat legfeljebb a polgárok támogatják egy-egy százdináros sms-üzenettel.
Szerbia mind a mai napig fizeti a prizreni egészségügyi központ 359 és a gyógyszertár 19 „dolgozóját”, ahol pedig 1999 óta nem dolgoznak szerbek. A fiktív munkahelyek azonban nem csupán ennek a koszovói helységnek a jellemzői. A peći tüdőklinikán 28, a đakovicai egészségházban 45, az istoki rehabilitációs központban 44, a prishtinai egészségügyi intézményekben pedig 647 szerbiai (!) alkalmazottnak utalják rendszeresen a béreket, megtoldva azokat a kormány által jóváhagyott koszovói pótlékokkal. A betegellátókon kívül fizeti Szerbia a nem létező koszovói közvállalatok igazgatóit, igazgatóbizottsági tagjait, dolgozóit is, ilyen vállalatot összesen 33-at találtak a műsor készítői.
Az említett dolgozók között számos olyan személyt is felfedeztek a kutatás során, aki a szerbiai fizetés és pótlék mellett a koszovói adminisztráció fizetési listáján is szerepel. Polgármesterek, helyettesek, egészségügyi dolgozók kapnak Prishtinától is néhány száz eurót havonta.
A legmegbotránkoztatóbb az egész ügyben az, hogy a jelenlegi kormány és az előző vezetőség tagjai is mosolyogva kommentálják a felfedett titkokat, beismerik, hogy senkinek sem volt az elmúlt bő egy évtized folyamán fogalma arról, hol kötnek ki a Koszovóba irányított összegek, s az sem jutott egyik kormánynak sem az eszébe, hogy esetleg kivizsgálja a részleteket. A koszovói szerbek megmaradásáért folytatott harc tehát semmi mást sem jelentett, mint ürügyet a pénzügyi csalások, a legkülönfélébb visszaélések zavartalan folytatására.
A „Koszovó Szerbia része” parola olyannyira meghatározta a szerbiai döntéshozást, hogy az teljesen elfelejtett alkalmazkodni a realitásokhoz. Az Insajdernek még a prishtinai szerb „polgármesterrel” is sikerült beszélnie telefonon, az illető elmondta, hogy ő a szerbiai polgármestere a városnak, döntéseket, igaz, nem hozhat, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem létezik... A belgrádi adminisztráció számára megállt az idő valahol a kilencvenes években. A helyzet azonban nem véletlenül alakult így, a pártoknak mindez tökéletesen megfelel. A választásokat követően leváltják a nem létező vállalatok vezetőit, újakat neveznek ki helyettük, mások kerülnek a fizetési listákra, másként osztják el a zsákmányt. Közben senki sem akar tenni semmit a helyzet megváltoztatása érdekében, kár is lenne, hisz mi van, ha pont ő nyer a következő választásokon?
